A borító — Rembrandt Anatómialeckéje — az orvosi hivatás felé fordítaná az olvasó érdeklődését, aki a könyv olvastán ebben nem is csalódik, de miután a polcra visszahelyezi, vagy olvasásra továbbadja a kötetet, azon meditál, hogy tulajdonképpen az erdélyi magyar orvos sorstársává szegődtették. Egyrészt. Másrészt Jakabos doktornő orvosi praxisa első húsz évének azzal a szeletével szembesül, amely az orvosi hivatás gyakorlásának körülményeit és feltételeit térségünk szomszédságában, a Regátnak is nevezett Ókirályságban időben több száz évvel, térben pedig valamelyik afrikai törzs szintjére szorították.

Jakabos doktornő kihelyezéskor egy eldugott moldvai községet választhat, mint annyi más magyar orvoskollégája, aki Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen végzett. A 70-es évek elejénél tartunk, az ,,átkosban", amikor a félelmetes diktátor és neje ideológiai talpnyalói segédletével beindította a ,,román" társadalom homogenizálásának motorjait. Ne legyünk elfogultak, azoknak a román orvosoknak is hasonló volt a sorsuk, akik nem rendelkeztek kellő kapcsolatokkal, hogy a száműzetést elkerülhessék, amely számukra lehetett küldetés, misszió is, hisz népük eme rétegeit kellett kiemelni a középkori állapotokból, de a magyarok esetében számukat tekintve — egész évjáratokat helyeztek ki Moldvába — és a gondjaikra bízott lakossági közeget figyelembe véve, ha csak valamilyen moldvai magyar misszióhoz nem társulhatott az orvosi hivatás, akkor a száműzetés minden összetevőjét együtt találjuk sorsuk alakulásában. Jakabos Sára a nyolcfalus Vrancea megyei nagyközségben, Bogheşti-en moldvai évei során egyetlen idős magyar emberrel találkozik, s az sem tud már magyarul, de gyermeki öröm keríti hatalmába, ha a doktornőtől néhány anyanyelvi szót hallhat.

Jakabos doktornő egyébként nem panaszkodik, nem hánytorgatózik, ahogy szülőföldjén, Felső-Háromszéken mondanák, hanem teszi a dolgát. Könyvének éppen ez a varázsa, egyszerűsége, közvetlensége, őszintesége.

Egyébként könyvében ezek a moldvai évek a legszínesebbek. A megszépítő messzeség — az idő múlása és a történtektől való fizikai-földrajzi eltávolodás — megszépíti a dolgokat. Nincs villany. A megpróbáltatásainak utolsó heteit töltő ,,bogfalvi" orvoskolléga férfi létére szinte elsírja magát, amikor az új doktornő képében megérkezik a felmentés.

Szálláshelyén a család tehénkéje, Larisa csak félig fér a fedél alá, így nyáridőben fejjel befelé kérődzik, télen fordítva állítják be a színbe, védendő az értékesebb, tejet adó hátsó harmadát a hidegtől és a hótól. A zöldségeskert végében a török stílusú illemhelynek csak három oldala van, spárgán lelógó kukoricacsutkával. Az orvosnő kapaszkodónak, fogódzónak véli, hogy kiderüljön, ez tulajdonképpen a toalettpapírt helyettesíti, és néhány használat után ki szokták cserélni.

Mindezek dacára — vagy talán éppen ezért? — a doktornő szeretettel és alázattal közeledik az emberekhez. A község lakói gazdálkodással foglalkoznak — írja —, kukoricát, szőlőt, meg egy kis háztájit termelnek, évente pontosan annyit, amennyi kitart a következő termésig. A jelennek élnek, senki nem aggódik azon, hogy mi lesz holnap, nem irigyek egymásra, és mindenkit tisztelnek, aki több iskolát végzett az ő négy osztályuknál.

Ezek az állapotok üdítőnek tűnnek, mert mélyen emberiek ahhoz képest, amikor évek múltán a doktornő hazavergődik szülőhelyére, Kézdivásárhelyre, ahol üzemorvosként tevékenykedik, s ahol a milicistatisztből lett jogtanácsos azzal jelenti fel, hogy hét nap betegszabadságra írt ki tendovaginitisszel — ínhüvelygyulladással — egy férfit, holott vaginája (hüvelye) csak a másik nemnek van. Hátborzongató az is, amint elmeséli, hogy a szekusok miként avatkoztak bele az orvosi szakmába, miként vegzálták a betegeket, hogy orvosaik ellen valljanak, ellenük adjanak nyilatkozatot. Ismét idézek: Nekem azt mondja a vizsgálatot folytató tiszt egy hónap elteltével, hogy lehet, korrekt voltam, de az is lehet, hogy csak szerencsém volt, ugyanis nem talált rám nézve terhelő adatot. Ám a korrekt munkavégzés kedvéért még házkutatást is tartanak, betegektől származó javakat — ,,bunuri primite de la bolnavi" — keresve, ami szerintük általában külföldi cigaretta vagy egyébként nehezen beszerezhető kávé lehet.

És felforgatják, végigdúlják az egész lakást, átkutatják a padlástól a pincéig, a melléképületet, a garázst is, bekapcsolják a táskarádiót, hogy nem hallgattak-e Szabad Európát.

Ezek is román emberek, akárcsak a bogfalviak, de micsoda különbség van a két kategória között! Ez a könyv szerzőjének stílusán is tetten érhető, amint ez mondandójához spontánul igazodva parázslóan izzani kezd. A minden rusztikuma ellenére idillivé, egzotikummá szépülő moldvai esztendőket a szülőföldjére betolakodó, illetve oda betolt hatósági idegenek változtatják pokollá, teszik elviselhetetlenné. Persze, egy erős kisvárosi közösség ideig-óráig ezt is ellensúlyozni tudja. De aztán következik a gátszakadás: az orvosnő kisfia, Botika a marosvásárhelyi véres vasárnap idején kilencéves, behívja édesanyját a szobájába, s azt mondja: ,,anyu, ha ti nem lennétek, én inkább szeretnék meghalni".

És Jakabos doktornő telefonon közli a pécsi főorvosnővel, hogy elfogadja a felajánlott kórházi állást.

Ami ezután következik, az a következő kötet témája.