Hát elment a bolond ember, kiült a piacra, aztán jöttek-mentek a vevők, ez is kérdezte, az is: ,,Hogy adja a fonalat, bátya?" — de a bolond ember mindenkinek azt válaszolta: ,,Majd a vásár megmutatja." Egyebet nem szólott, akárhogy faggatták. Aztán jött egy öregasszony, kérdezte az is:

— Hogy adja a fonalat, atyafi?

— Majd a vásár megmutatja — felelte ennek is a bolond ember.

,,Ehe — gondolta az öregasszony —, ennek az embernek hiányzik egy a négy kerékből!"

Fogta magát, kihúzott egy szálat a hajából, s mondta a bolond embernek:

— Nézzen ide, kend, ezt mutatja a vásár.

— No, ha azt — mondotta a bolond ember —, itt a fonal, vigye isten hírével.

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, szépen papirosba göngyölgette a hajszálat, s nagy jókedvvel elindult hazafelé. Ment, mendegélt, s egyszerre csak leröppent egy bagoly, kikapta kezéből a papirost — s huss! —, elröpült vele.

Haj, elszontyolodott a bolond ember! Hát ő most hogy álljon a felesége elé a hajszál nélkül? Nosza, a bagoly után iramodott, szaladott árkon-bokron át, de bizony a bagoly nem állott meg az ő kedvéért. Végre is elindult hazafelé, bandukolt nagy búsan, lehorgasztott fejjel, s hát, mit hall? Az út szélén, egy odvas fán bagoly huhogott!

,,No, ez bizonyosan a tolvaj lesz" — gondolta magában a bolond ember. Szép csendesen a fához orozkodott, s topp, lefülelte a baglyot. De bezzeg megjött a kedve! Hangos füttyszóval igyekezett hazafelé, s jókedvében betért egy útszéli kocsmába. Ott alig telepedett le, meglátja a kocsmáros a baglyot, s kérdi a bolond embert:

— Hát kend ugyan mért hordozza magával ezt a baglyot?

— Hm! Azért, mert jövendőmondó bagoly ez!

— Ó, ne mondja!

— De bizony mondom!

— Tudja, mit? Adja el nekem. Adok érte háromszáz pengő forintot.

— Itt a kezem, nem disznóláb — mondotta a bolond ember, s a kocsmáros tenyerébe csapott.

A kocsmáros leszámlálta a háromszáz pengő forintot, a bolond ember pedig nagy vígan továbbállított. Ment, mendegélt, s utolért egy embert, aki malacot hajtott. Gondolja a bolond ember, hogy ő bizony nem hordoz magával annyi sok pénzt, s megszólította az atyafit:

— Hé, nem adná el a malacot?

— El, ha jó árát kapom.

— Mennyiért adja?

— Öt pengő az utolsó ára.

— Öt pengő? Jaj, lelkem, nálam csak háromszáz van. Ideadja-e ennyiért?

— Isten neki — mondotta az atyafi, s a bolond ember leszámolta a háromszáz pengő forintot. Aztán elbúcsúztak. Amint ment, mendegélt a bolond ember, szembejött vele egy pásztorember.

— Hogy vette a malacot, atyafi?

— Kerek háromszáz pengő forintért.

— Mondja kend ezt a bolondnak.

— De bizony háromszáz pengő forintért.

Mindjárt látta a pásztorember, hogy kivel van dolga, s mondta:

— Egyet mondok, atyafi, s kettő lesz belőle. Nézze meg az én botomat. Ez olyan bot, hogy csak azt kell neki mondani: ,,Fordulj, bot" — s mindent összever, amit elöl-hátul talál. Kendnek adom a malacért. Áll-e a vásár?

Bezzeg hogy állott.

No de még csak most igyekezett hazafelé igazán a bolond ember. Haza is ért csakhamar, s mondta nagy örvendezve:

— Nézz ide, feleség, milyen vásárt csináltam! — Azzal szólt a botnak: — ,,Fordulj, bot!" — s a bot — csihi-puhi! — ütötte-vágta jobbról-balról, elölről-hátulról a bolond embert is, a bolond asszonyt is, s még máig is üti-veri őket, ha azóta meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!