Valóság és illúzió, emlékek és élmények közötti, az ellentétnél jóval összetettebb viszonyt feszegeti többek között Samuel Beckett Az utolsó tekercs című, eredetileg hangjátéknak írt darabja — Pálffy Tibor egyéni produkciójában pedig mindezek a bonyolult kapcsolatok, érzelmek mindenféle mesterkéltség nélkül, egyszerűen, lenyűgözően és erőteljesen mutatkoznak meg.
Mert oly természetes a folyamatos számvetés, elszámolás, a tapasztalatok leltárszerű összegzése, a megértésére való törekvésben a rendszerezés — amint azt a színpadi térben a számozott fiókok, az ezekhez eligazítást nyújtó könyv is sugallja —, hogy szinte fel sem tűnik: a folyamatos változásban — vagy akár a magány mozdulatlanságában — lehetetlen bármit is rögzítenünk magunkból, hiszen lehet, hogy harminc év, de lehet, hogy már néhány pillanat múlva képtelenek vagyunk megérteni önmagunkat.
A 69. születésnapját ünneplő Krapp, szokásához híven, ismét felvételen — egy utolsó tekercsen — akarja megörökíteni élményeit, az elmúlt év tapasztalatait, előbb azonban a harminc évvel korábban készült filmet tekinti meg. Az egyszerű alaphelyzet színpadi megjelenítése is a rendszerezésre való törekvést, a magányt, az átláthatóságot sugallja: szék, számozott fiókok, projektor, fehér lepel takarta tükör, kevés fény. Krapp mozdulatai szintén a megszokást fejezik ki: lassú, ritmikus léptei, a fiókhoz vezető állandó körök a magányt, a kiszámítható, eseménytelen — az emlékezésnek, számvetésnek, gondolkodásnak azonban kedvező — életformát sugallják, ráadásul fontos elemeivé válnak a színházi tér kitöltésének: az előadás alatt egy percig sem tűnik fel a nézőnek, hogy a színpadon ,,csak" egy ember van. Ehhez a színészi játék mellett hozzájárulnak a vetített filmrészletek, a multifunkcionális fehér lepel — mely tükröt takar, és mögéje bújva inni is lehet — és nem utolsósorban maga az alaphelyzet is. Harminc évvel korábbi önmaga láttán ugyanis Krapp mintegy beszélgetni kezd önmagával. Már amennyire ez lehetséges: jórészt ugyanis elcsodálkozik, nem érti, hogy lehetett akkora tökfilkó. A szerelemtől való búcsú fiatalkori története erős érzelmi reakciót vált ki, szenvedélyesen kezd az újabb felvétel rögzítésébe, vitatkozik korábbi önmagával, majd elbizonytalanodik, marad az örök kérdés: és ha neki van igaza? És ha már elmúltak azok az évek, amikor még volt esély a boldogságra?
A színészi játékban talán az emberi hang közvetlensége, az el-elgondolkodó, fellázadó, belenyugvó, folyton kérdező magatartás természetes váltakozása, az alaphelyzet némileg bizarr s a díszlet egyszerű és erőteljes jellege, a felvételek hitelessége miatt a Pálffy Tibor által előadott monodráma hiteles, továbbgondolásra késztető kifejezése az emberi magánynak, a megértésre törekvő, önmagát hol igazoló, hol hibáztató, megértésre és boldogságra törekvő ember folyamatos vívódásának, önmarcangolásának.
