Mentalitását jól jellemzi az, amint Csíkban az újonnan kinevezett főtanfelügyelő azzal foglalta el hivatalát, hogy ő magyarul nem beszél és nem ért.

A hetvenes-nyolcvanas években betelepített, illetve a megye lakosságának köréből kinevelt újbürokratákról van szó, olyan diplomásokról, akik szakmai és érvényesülési ambíciói, erkölcsi meggyőződése sajátságos társadalmi folyamatok erőterében alakult.

A diktatúra két utolsó évtizede e vidéken különösen a homogenizációsnak nevezett nacionálkommunista törekvések jegyében állt. E törekvéseket mindenekelőtt a korabeli párt- és állami csúcsszervek s a helyi belügyi szervek képviselték. Ezek, maguk is felülről lévén vezérelve, az erőszakos asszimiláción alapuló többségi nemzetépítési stratégiák minden klasszikus eszközét bevetették, felelevenítve a két világháború közti időszak gyakorlatának sok elemét, megtetézvén ezeket ama összehasonlíthatatlanul hatékonyabb technikákkal, amelyeket a totalitárius államgépezet és rendszer, a rendőrállami állapotok kínáltak, kiaknázván a magántulajdon, a politikai pluralizmus felszámolása nyomán kialakult, számukra kedvező helyzetet, sokszorosan visszaélvén a kisebbségi egyén és közösség végletes kiszolgáltatottságával. Ebben az erőtérben a helyi többség ellenállása, bár nem volt gyenge, csak korlátozottan volt képes érvényesülni.

E körülmények közt a középszintű román vezető bürokraták egy része szociálisan és morálisan is a rendszer mintaadó főkolomposaihoz iparkodott hasonulni, érvényesülése útjait ezek kiszolgálása révén kereste. És tette ezt nem kis sikerrel, a leglojálisabb magyar elem is hátérbe szorult, a megyei igazgatóságok, az ipari és mezőgazdasági vállalatok, téeszek, a megyei és helyi adminisztráció, a közintézmények, a rendőrség, bíróság stb. vezetésének és alkalmazotti állományának jó része már kimondottan el volt románosítva a nyolcvanas években, és nem alaptalan a nézet, hogy a rendszer e tekintetben a végső rohamra készült. A helyzet, melyben hivatali előrelépéshez a román mivolt révén lehetett hozzájutni, nyilván korrumpálóan hatott morálisan is az idekerült vagy ide helyezett román szakemberekre.

A ’89-es fordulat, bár tanulságos módon kijózanítóan hatott sokakra közülük, mégsem ők kerekedtek felül, mert egy másik részük foggal és körömmel ragaszkodott a soviniszta technikákhoz és meggyőződéséhez. A román eliten belüli tisztázást, lelkiismeret-vizsgálatot, melyre utaló jelek léteznek, nagyban gáncsolta az, hogy felülről a régi gárda kapott többnyire biztatást és segítséget (lásd az ún. Har—Kov-jelentések vitáit, egy sor egyéb diverziót), ezzel magyarázható, hogy hangadóinak zöme máig is e körökből kerül ki.

Máig nem vált nyilvánvalóvá és elfogadottá, hogy e pár száz, mondjuk, ezer emberen túl ott él a két megyében közel százezer román közember, földműves és proletár, közértelmiségi, sok román vállalkozó, aki léthelyzetéből fakadóan egészen másban lenne érdekelt, nevezetesen a kiegyensúlyozott együttélésben a helyi többséggel és annak képviselőivel, hogy a román tisztségviselők egy része is hajlik a méltányos kiegyezésre, s hogy saját feladatát a román kisebbség irányításában véli inkább feltalálni, és nem a székelyeket akarja, azok nyilvánvaló akaratával szembeszegülve, mindenáron igazgatni.

Hogy a románságon belül ki maradt máig nyeregben, az látszik meg a legutóbbi fejleményekből. E szomorú tény igazolódik ismételten most, amikor e réteg egyes tagjai újabb közintézmény-elfoglalási akciókhoz nyújtanak segédkezet, mintegy kisajátítják és alárendelik személyes karrierjüknek a közügyet, cinkosává válnak egy antidemokratikus kormányzásnak.