Baróton járt Tőkés László, vele egy asztalnál ült Tamás Sándor, Demeter János, Szilágyi Zsolt és Krizbai Imre is. Arról beszéltek, mennyire fontos, hogy az elmúlt esztendőkben egymáson ejtett vágásokat, a lelkeken ejtett sebeket elfelejtsük, s közösen menjen szavazni minden magyar.
Azt mondták, ha otthon ülünk, a román nacionalistákat segítjük, hogy az erdélyi magyarság ügyét európai üggyé kell tennünk, s csak együtt lehetünk erősek, azért pedig minél több képviselőt kell Brüsszelbe küldenünk. Szép szavak — talán igazak is —, de mégsem tudok hinni bennük. Nem tudok hinni, mert az tapasztalható, hogy megint csak deklaratív szinten folyik a nagy összefogás, kézzelfogható nyoma még véletlenül sincs. Ha lenne, akkor nem kizárólag Tőkés püspök úr vesz erőt magán, s fogát összeszorítva indul a tulipán égisze alatt, hanem a szövetség tisztségviselői is akként cselekednek, ahogy hirdetik. Nekem mint baróti lakosnak az összefogás szándékát úgy tudnák bizonyítani, ha láthatnám, amint Demeter János nyilvános helyen elkapja Tamás Sándor grabancát, s kérdőre vonja, hogy szülővárosát miért különbözteti meg hátrányosan csak azért, mert polgárai zöme úgy látta, más polgármestert választ, mint ők javasolták. A jó kezdetet folytatni lehetne azzal, hogy Albert Álmos a szenátori pulpitusról a szegény bányavidék érdekében szólalna fel, s követelne kormánytámogatást, infrastrukturális beruházást. Márton Árpád nemcsak jogi ismereteit, hanem színészi képességeit is választókerülete hasznára fordíthatná: a jó szándékú befektetőkkel elhitetné, hogy Erdővidéknél akkor sem találnának céljaiknak megfelelőbbet, ha a teleszkóppal vizsgálnák a földgolyóbist.
A nagy összefogás közben fogom én ezt látni?
