Ébredés, eszmélés

Nyolcvankilenc évvel ezelőtt is szóltak a félrevert harangok a Kárpát-medencében. Akkor a trianoni tragédia hírét továbbították: széttépték az ország, a nemzet testét. Ahogy Kós Károly két évvel később fogalmazott: ,,Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre... Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett." A Kós Károly-i, ébredésre, eszmélésre szólító kiáltvány került meghallgatásra 2009-ben azáltal, hogy a református egyház Alkotmányozó Zsinatának ülésén a száz jelen lévő zsinati tag egyhangúan megszavazta a Magyar Református Egyház Alkotmányát.

,,Mi, magyar reformátusok mindig egy családhoz tartozónak vallottuk magunkat. Átéltük az elmúlt évtizedekben, mit jelent csonka családként létezni, de magunk mögött hagyjuk a szétszakítottság évtizedeit, és kinyilvánítjuk, hogy egy családnak tudjuk magunkat, annak minden következményével együtt" — fogalmazott Bölcskei Gusztáv, a rendezvénynek otthont adó házigazda Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, családegyesítéshez hasonlítva a magyar reformátusság május 22-i ünnepét.

Maréknyi föld

Az ünnep napja nyár eleji rekkenőséggel köszöntött Debrecenre. A rendezvény miatt jelentősen korlátozott tömegközlekedés kellemetlenségeit legfeljebb apró kivételekkel kifogásoló helybéliek kíváncsian figyelték, amint a színes vendégkavalkád helyét keresi a Kossuth-téren, a Kárpát-medence református oktatási intézményeinek, kiadóinak, sajtótermékeinek képviselői belakják a felállított sátrakat. A rendezvény ,,logisztikai" központjának számító nagy hírű református kollégium udvarán egymást üdvözlő fekete ruhás lelkészi sereg készülődött a felvonulásra, népviseletbe vagy csak ,,civil" ünneplőbe öltözött emberek sokasága keresgélt társa után, a Nagytemplom előtt ugyanis már elhangzott a rövid köszöntő, amelynek nyomán bármikor feltűnhet a református elöljárók vezette menet.

A téren deszkainstalláció jeleníti meg a Kárpát-medencét a maga hegyrajzával, előtte stilizált életfa. A medencében táblák jelzik a tájegységeket, nagyobb településeket, segítendő a tájékozódást az otthoni földet hozók számára. A sort az egyházi elöljárók, Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Egyházkerület püspöke, a zsinat lelkészi elnöke és Szabó István, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke kezdte, Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerü­let püspöke folytatta, a reverendás felvonulás után azonban még legalább egy órán át zajlott a Debrecenbe sereglett emberek zarándoklása. Ki varrottas tarisznyába, ki egyszerű műanyag zacskóba csomagolva hozta az otthoni földet, de a kupacok egyre csak nőttek, s a nap végére teljesen elborították a deszkafelületet.

Visszatérők

De hol volt még a nap vége! Bár eredetileg csak a meghívottak, illetve különböző címszavak alatt akkreditált tudósítók voltak hivatalosak a Nagytemplomban tartott zsinati ülésre, kisebb közelharc árán sok, rangot és hivatalt nélkülöző hívő is bezsúfolódott a padsorokba. Persze, ki ítélhette volna el őket, hiszen ünnepre, történelmi eseményre érkeztek, s látni-hallani akarták, miként hangzik el az egyesülést szentesítő igen.

Az ülésvezető Tonk István erdélyi főgondnoktól megtudhatták, hogy az egységteremtő alkotmány szövege hosszú egyeztető folyamat után nyerte el szavazásra bocsátott formáját, s hogy akadtak olyanok is, akik nem, vagy nem ebben a formában szerették volna azt törvényre emelni. Debrecenben viszont már egyhangú szavazás szentesítette a dokumentumot, amelyet kézjegyével látott el valamennyi részegyház, a Tiszán inneni, Tiszán túli, Duna melléki, dunántúli, erdélyi, királyhágó-melléki és kárpátaljai református egyházkerület, a szerbiai és szlovéniai református keresztyén egyház, valamint a Horvátországi Református Egyház képviselője — a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház kivételével. Fazekas László komáromi püspök keserű diplomáciával igyekezett érzékeltetni, mekkora nyomásnak volt kitéve egyháza a szlovák hatóságok részéről, ugyanakkor Istentől kapott ajándéknak nevezte a május 22-ét, amelyen természetesnek tartotta a felvidéki részvételt és képviseletet.

Hosszú, több mint két kilométeres sorban kígyózott az embertömeg a református egyesítő menet során is. A Debrecen belvárosában kijelölt útvonal mentén haranglábak mellett várakoztak csatlakozásra a Trianon által elszakított részegyházak, s minden egymásra találáskor szólt a felállított kis harang, hírül adva: Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély—Partium visszatért az egységes Magyar Református Egyház kebelébe.

Ünnep és jelenlét

Erdélyt több mezőségi, szilágysági, szatmári és kolozsvári küldöttség képviselte, de érkeztek a Brassó megyei Olthévízről — és természetesen, Háromszékről is. A Vártemplom Sepsiszentgyörgy tábla alatt már órával a kezdés előtt elfoglalta stratégiai helyét a több mint húszfős küldöttség, de jöttek Kökösből és Komollóról, Kovásznáról és Erdővidékről is.

Ördög-Gyárfás Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium tanárnője erdélyi református iskolaküldöttség tagjaként diákok kíséretében vett részt az eseményen. ,,Ünnep volt ez a javából, olyan ünnep, amilyenre mindannyiunknak szükségünk van — fogalmazta meg érzéseit. — Megérintette lelkünket ez az esemény, s bár a hőség mindenkit megviselt, a hatalmas sor és a hosszas várakozás ellenére valamennyi diákunk részt vett a szabadtéri úrvacsorán. Jó volt érezni az összetartozást, az egységre való törekvést, s egyöntetűen úgy gondoljuk: Debrecenben jelen kellett lenni."

Dr. Juhász Tamás, a kolozsvári Protestáns Teológia tanára is tanítványai által körülvéve élte meg a nagy eseményt. ,,Természetesen, nem csak szakmai kötelességből vagyunk itt, hanem annak a régi vágyunknak is eleget téve, hogy cselekvő részesei legyünk a nemzetegyesítés mozzanatainak" — fogalmazott a sok lelkészgeneráció elindulásában főszerepet játszó professzor.

Váljék természetessé

,,Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy május 22-e jelmondata a Krisztus a jövő, együtt követjük őt legyen, de azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ebben benne volt a Szentlélek keze. Ennél plasztikusabban és tömörebben nem lehet kifejezni azt, ami az egységesülő Magyar Református Egyház célja és hitvallása. A mondat első fele leszögezi, hogy egyháznak, világnak, közösségnek Krisztus a jövője. Egy olyan korszakban, amikor a jövő bizonytalan, és átrendeződik a világ, Isten az egyetlen biztos pont, akire rábízhatjuk az életünket. A mondat második fele — együtt követjük őt — a természetes összetartozást fejezi ki, hogy mi Krisztust akarjuk követni. De együtt akarjuk követni a Kárpát-medencei magyar reformátussággal és a világon szétszórtan élő református közösségekkel. Váljék természetessé, hogy akiknek közös a hitük, a hitvallásuk, együtt rezdül a lelkük egy-egy felhangzó énekre, egy-egy mondatról ugyanaz jut eszükbe, azokat mesterségesen ne lehessen szétszakítani. Ennél sem kevesebbet, sem többet nem akarunk. Isten különleges ajándékának tarthatjuk, hogy amiért sokan imádkoztak, kézzel foghatóvá vált május 22-én." Ezt már Bölcskei Gusztáv mondta, aki a fenti jelmondatot ajánlotta valamennyi hívő és lelkész figyelmébe a szabadtéri istentisztelet keretében, amelyet úrvacsorai közösség zárt a Kossuth téren.

Lebontásra váró korlátok

A Kárpát-medencei református magyarság tekintélyes részét képviselő Erdélyi Református Egyházkerület vezetője, Pap Géza püspök szerint május 22-e válasz valamire. ,,Az egységkeresés rögös útján mi, erdélyi magyarok, akik a kommunista időszakot kisebb-nagyobb vérveszteséggel túléltük, akik önazonosságunkat nem adtuk fel, akik anyanyelvünket drága kincsként őriztük, magyarságunkat sokszor szívünk mélyén rejtegettük, olykor feltettük magunknak a kérdést: mi kihez tartozunk? A kérdést azzal a reménységgel fogalmaztuk meg, hogy a válasz minden érintett számára egyértelmű, ennek ellenére hallani szerettük volna a bátorító szót. Aztán valahol valakik összegyűltek, hátunk mögött összebeszéltek, és ismét becsapták orrunk előtt az ajtót. Amit pedig üzentek, bárhogyan lett légyen is csomagolva, számunkra azt jelentette: nem kelletek nekünk, nem tartoztok hozzánk. Keserves, gyermeki eszméléssel vettük tudomásul, hogy nem mindenki szeret bennünket, s ebben a döbbenetben csak később vettük észre, hogy sokan vannak azok is, akik velünk együtt sírnak. Május 22-e abban a hitünkben erősít meg bennünket, hogy mi, erdélyi reformátusok Isten egyetemes egyházának magyarul beszélő református népének közösségébe tartozunk. Mi a hit és reménység megtartó erejét, a megmaradás csodáját, a kisebbségi lét áldásait és megélt tapasztalatait tesszük ennek a közösségnek asztalára" — fogalmazott a püspök.

Kató Béla főjegyző annak tudatosítását tartja fontosnak, hogy a korlátok lebontása érdekében külön-külön is sokat tehetünk. ,,A korlátok bennünk vannak, a saját tudatunkban — fogalmazott. — Le kell bontanunk ezeket, a természetesség szintjén kell kezelnünk, hogy mi egyazon nemzet testéhez tartozunk, nemzettársainkkal szabadon és természetesen kell ápolnunk kapcsolatainkat, szabadon utaznunk, dolgoznunk, tanulnunk és tanítanunk. Ha erre képesek leszünk, akkor a külvilág felé is felszabadultan tudjuk mindezt üzenni, s ennek az üzenetnek az elfogadottsága is nagyságrendekkel nő."

Debreceni evangélium

A magyar igazolvány bevezetése óta nem történt hasonló horderejű pozitív lépés, amely nem csupán valamely, anyaországgal szomszédos ország magyarságát érinti, hanem az összes magyar nemzetrészt a Kárpát-medencében. Sólyom László magyar köztársasági elnök üzenetének eme részével Debrecenben mindenki egyetértett, akárcsak azzal, hogy az egység nem öncél, hanem az egyházra bízottak hatékonyabb szolgálatának és érdekképviseletének lehetősége. Ezért fontos, hogy a történelmi pillanatot további apró, de fontos lépések kövessék, hogy a debreceni evangélium a legkisebb gyülekezet valamennyi tagjához eljusson. Hogy mindenki pontosan tudja-értse, miért szóltak 2009. május 22-én a Kárpát-medence harangjai.