Leendő agrármérnökként szeretem összehasonlítani az egyetemen tanultakat az odahaza megfigyelt mezőgazdasági gyakorlattal.
Sokat foglalkoztat az a kérdés, hogy gazdálkodóként mit tennék másképp, milyen lehetőségek vannak, amelyek a versenyképességet, a fennmaradásomat biztosíthatnák. A sokak által csak egyfajta divatnak tekintett bio- vagy helyesebben ökogazdálkodás talán kiút lehet, de annak ellenére, hogy Székelyföldön minden lehetőség adott, szélesebb körű elterjedése még várat magára.
Azok, akik nem hajlanak az extenzív gazdálkodás felé, sok nehézségbe ütköznek. Egyre kevesebb a pénzük, amivel megvásárolhatnák az egyre drágább anyagokat, s egyre kisebb az elérhető haszon a terményeken.
A műtrágyaárak emelkedése nem sok örömre adott okot az utóbbi időben. Ugyanakkor számomra érthetetlen jelenségeket figyeltem meg a műtrágyázási gyakorlatot illetően. Sok gazda egyfajta versenynek tekinti a tápanyag-visszapótlást, minél több műtrágyát szór ki egy termelő, annál felkészültebbnek, úgymond ,,nagyobb gazdának" tekintik. Talán azt sem túlzottan merész kijelenteni, hogy a hektáronként kiszórt, minél nagyobb műtrágyamennyiség státusszimbólummá vált faluhelyen. Nevetséges.
Akkor, amikor nem kis költségeket emészt fel a műtrágya megvásárlása, arra kellene törekedni, hogy csak azt a tápelemet és olyan mennyiségben juttassuk ki, amire és amilyen mennyiségben a növénynek szüksége van. Ehhez azonban talajvizsgálatra, valamint a növényfajok igényeinek ismeretére lenne szükség. Az általánosan használt, 15:15:15 százalékos arányokban kevert NPK műtrágya nem igazán felel meg a legtöbb növény igényeinek. Előfordulhat például, hogy egyes területeken egyáltalán nem lenne szükség káliumra, nitrogénből pedig a dupláját kellene kijuttatni. Ilyen esetekben a fentebb említett műtrágyának igen minimális a termésnövelő hatása, vagyis a kijuttatott mennyiség függvényében követi el a gazda a pénzkidobást.
Láttam olyan gyakorlatot is, hogy a kijuttatott műtrágyát nem igyekeztek minél előbb bedolgozni a talajba, a gazda arra gondolhatott, hogy majd az eső bemossa, s így megspórolja a beforgatás költségét. Azzal valószínűleg nem számolt, hogy a kevert műtrágyából a nitrogén gyorsan elillan, ha nem forgatja be, s így egyharmadával drágábban vásárolta az amúgy is drága műtrágyát. Ha belekalkuláljuk, hogy a leginkább termésnövelő elemről mondott le, s hogy ez mekkora jövedelemkiesést okozott neki, teljesen érthetetlennek tűnik ez a tápanyag-gazdálkodási gyakorlat.
A köztudatban az terjed, hogy attól lesz valaki jó gazdaember, ha külföldi vetőmagot, sok vegyszert, sok műtrágyát használ fel a termelés során, s lehetőleg minél drágább gépeket. A hatékonyság növelésének szempontjából ezekre sok esetben szükség is van. Vannak azonban kis területen gazdálkodó családok, amelyek saját célra termelnek, és csak kevés terményt adnak el pénzért. Ők azok, akik alig vagy egyáltalán nem használnak semmilyen műtrágyát. Azért, mert drága.
Nagyapáink még tudták, mi az a hamu. Mi már nem. Pedig a legtöbb faluban mindenki fával fűt, s így jelentős mennyiségű tűzifát éget el, amiből értékes trágya marad vissza. A növényi hamu ugyanis az elégetett növényi részből tartalmazza mindazokat az elemeket, melyek az égés során nem távoztak el: nagy mennyiségű kalciumot, káliumot, foszfort és egyéb fémeket, amivel a talajt gazdagítani lehet. Lúgos kémhatása miatt korlátolt mennyiségben alkalmazható, de talajaink amúgy is savanyúak, így a semleges irányba tolhatjuk a pH-t. Egy tél alatt minden háztartás felhalmoz annyi hamut, hogy a kiskertjébe elég legyen, s ha ehhez még szerves trágyát is kever a gazda, a növényeknek nem lesz okuk panaszra.
