Vegyük már észre, hogy az utóbbi idők nagy magyartalanítási hulláma — a magyar állami köztisztviselők tömeges elbocsátása, majd szemkiszúrásból néhányuk hátsó ajtós visszafogadása — nemcsak annyit jelent, hogy szakmailag képzett, hely- és helyzetismerettel rendelkező magyarokat elcsapnak (sajnos, sok esetben magyar politikai kéjencek kárörömére), hanem ezek egy átfogó és általános magyar kiszorítósdi taktika és stratégia elemei.
A magyar tömeghangulat alakulását tekintve még ,,szerencsénk", ha előfordul olyan eset, amikor erkölcsi hímringyókat és nemzeti rimákat tolnak a nyakunkba, akik rossz szagukkal az eltunyult és legyengült nemzeti immunrendszerű magyarokat is ráébresztik arra, hogy itt valami nagyon bűzlik, s az utcára, terekre viszik őket, hogy megnézzék, honnan jön a szag?
Néhány hónappal ezelőtt még ki hitte volna, hogy a 20-as évek sovénnacionalista Romániájára és a Kárpátok Géniusza uralgásának utolsó periódusára emlékeztető, a magyarságot megalázva a társadalmi élet szervezéséből kiszorító praktikák ilyen brutális formában és ennyire hirtelen visszatérhetnek? Van ebben jókora magyar ,,részesség" is, mert egyrészt a kormányközeli és minden ellenkező híresztelés ellenére eredményeket is felmutató magyar politikai elit elhitte, hogy ez az állapot időtlen időkig fenntartható, és különféle részalkukkal a demokrácia és a szabadság látszata létrehozható, s ezzel az alapvető nemzeti érdekek és értékek mint az autonómia igénye, ennek kiharcolása és gyakorlása átfedhető és elodázható. Másrészt, az országos politikai játszmából kirekesztett csoportosulások mindent elkövettek, hogy a szerepvállaló ,,tejtestvéreiket" ezek érdemeire vagy hibáira való tekintet nélkül lejárassák, politikai hitelességüket lenullázzák, és kialakítsanak egy olyan belpolitikai helyzetet, amelyben a magyar—magyar hitelrontó tusakodás zaja és ricsaja elterelje figyelmünket a fejünk fölé gomolygó viharfelhőkről, a román nacionalista mennydörgés dübörgéséről, amely majd villámaival felgyújthatja a szénakazlainkat.
Mindebben nem kis szerepe volt Traian Băsescu államfő sokkulacsos nemzetpolitikájának, amellyel sikeresen semlegesítette egy magyar belső egység kialakulását a nemzetrész létét és jövőjét meghatározó alapvető kérdésekben.
És most itt állunk a nagy politikai szélverésben, amikor a törvényhozás és ennek végrehajtói annyira elszemtelenedtek, hogy a politikai perverzitás határát is messze túllépő perfid figurákat is a nyakunkra ültetnek. És ismét megelevenedtek a Székelyföld peremvidékein nyüzsgő akarnokok, akik az ottani esztenaközelből méricskélik számunkra a túrószagú jövőt, mondván, hogy a közeljövőben a román pártokban a helyünk, ha állami állásra vásik a fogunk.
A közelgő június 7-i magyar választási kivonulás replika lehet majd ezekre az üzelmekre.
