Ha a megszokás lesz úrrá az emberen, akkor benne van bizony a hiba; valami elromlott, és nem a teremtett világban, amelynek ugyan részese maga is, ám valamennyire a saját sorsának kovácsa is.
Az öntudatlan természet mindig tartogat meglepetést, minden évszakra, minden órára jut meglátnivaló, föltűnő.
A tudatos emberek társadalma is hasonlóan változékony. Társadalmi alakzatok születnek és tova lesznek, akár az idei pünkösdi rózsa. Igaz, eme változékonyság az emberek sok százmillióinak nem sok jót hoz, például a kommunizmus leromlása után sem. Ám e leromlás, elpusztulás, értékvesztés — ha volt érték egyáltalán az Istent tagadó, egyetemes erkölcsöket sutba vető diktatúrában — olyan változásokat is hozott, amelyek néha megmelegítik az ember szívét.
Templomban voltam Sepsiszentgyörgyön, Háromszék megye központjában minap is. A templom zsúfolásig, holott pünkösd szele még odébb volt. Egyszerű vasárnap délelőtt, fiatal pap mondotta az igét meg a szentbeszédet. Zengett az Isten háza, és megzendült bennem is valami, amikor egy bicegő öreg néni egyszerűen kartőn fogott, és odébb vitt a bejárattól. Mert ott egyedül állottam, a másik oldalon is álltak még, hát engem elért kézzel s jó lélekkel a néne, leültetett, és mendegélt az áhítat a maga kétezer éves útján eléfelé.
Odakinn a temetőben százszor, ha nem ezerszer fürkésztem máskor is, egyedül a sírköveket, 1863-as a legrégibb a kerítés melletti sorban, ahol tisztelettel őrzik őket máig. Itt van városom múltja, itt a tény, itt Erdély történetének teremtői, fegyveresek és civilek, nemesek és talpasok, határőrök és orvosok.
Illyés Gyulának volt haza a magasban: szépen megteremtette, ahogy az költőhöz illik. Ám Szekszárd felé című versében gyönyörködve írta ugyanő, a terhesen vonatozó magyar asszonykát nézve, és akkor is eme földi hazára, nemzetére figyelve: itt megy a hazám, itt megy a jövőm.
Minap is szívig állottunk az ünnep sodrában, akkor kereszteltük Boglárka unokámat — sosem szebbet és sosem nagyobb magyar ünnepen! —, a templomban legalább ötvenen álltak is, akkor is, miközben odakinn a főtéren lovas huszárok, ágyús székelyek vonultak, emlékeztek a győzelmekre és igen a forradalmasult székely ellenállásra, mely annyi vészt hozott ismét a szabadságért, s annak leverése után.
De a templom tele, a Főtér, jutott ima, és jutott himnusz mindenüvé. A plébános maga is fiatal, akár az örökkétig élő remény a jobb s tisztább, becsületesebb élet irányában.
A templomban az esengő ima, odakinn a verőfényben a szabadság eljövetelének megjelenítése. Jelen idő, jövőnk reménye kinn is, benn is, szívek és várak tájékán.
