Az erdélyi, a székelyföldi magyarság sem kivétel ez alól, az általános országos gondokon túl azonban, sajátos helyzetünkből adódóan, nem szabadna megengednünk magunknak a távolmaradás luxusát. Ami az elmúlt hetekben, hónapokban történt, rávilágított: messze még az az idő, hogy nyugodtan hátradőljünk, biztonságban érezzük magunkat, hisz létünk, megmaradásunk aligha szavatolt szülőföldünkön. A vasárnapi választások nem arról szólnak, hogy egy, esetleg négy képviselőnk lesz-e az EP-ben, hanem egyetlen pecsétütéssel megmutathatjuk, sokan vagyunk, és hajlandóak egységesen mozdulni, ha jogainkat lábbal tiporják, ha jövőnket veszélyben érezzük. Bukarestnek, Brüsszelnek, és ami legfontosabb, önmagunknak bebizonyíthatjuk: az erdélyi magyarság nem hajlandó eltűrni, hogy a politikai széljárások sodorta mitugrászok rendelkezzenek sorsáról. Nyomatékosíthatjuk: hisszük és akarjuk az autonómiát!

Mindez nemcsak a román és az európai politikum számára lenne egyértelmű jelzés, de saját vezetőinket is arra kényszerítené, hogy a kampányban felvállalt úton haladjanak tovább. Igazolná, volt és van értelme az összefogásnak, nem szabad abbahagyni a tiltakozást, a tüntetésekből kell szárba szökkenteni azt az erőteljes mozgalmat, amely elvezethet az oly régen kitűzött és oly sokszor félresöpört célunkhoz.

Nem mindegy tehát, hányan leszünk hajlandóak röpke negyedórát feláldozni vasárnapunkból. Tudnunk kell, újabb, talán soha vissza nem térő lehetőség adatott meg számunkra. Mérlegeljük: élünk vele, vagy sodródunk a mások által kitaposott, cseppet sem veszélytelen úton?