Elbűvölő formák, színek és dallamok vesznek körül, s bizony nem tud nem gondolni az ember a Babits Mihály által áhítattal feltett kérdésre, hogy tudniillik ,,ez a sok szépség mind mire való?" De csak annyit mondhatunk, hogy felnőttekként, szülőkként és nevelőkként hálásak lehetünk a sorsnak, hogy mindez az érzés és tapasztalat megadatik nekünk. Évente érzékeljük ezt a rendet a természetben és emberi világunkban egyaránt, ezt a csodás működést, amelyet Valakinek kell irányítania, s annak ellenére, hogy tudjuk s érezzük az idő múlását, hogy tisztában vagyunk saját véges életünk fogytával, mégis örömmel fogadjuk az új tavaszt és nyarat, mert lélekben való felfrissülést és lelki megfiatalodást remélünk eljöttétől. Igazi gazdagsággal telik fel évről évre ilyen tájban a felnőtt.

Mondják, válaszoló lény az ember, de vajon mit válaszolhat arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy miért is siettetné az ifjú a diákévek múlását, s miért maradna mégis valamivel többet felnevelő iskolájában az, akit az utolsó csengőszó indulásra szólít. Vagy hogy miért szakadna el mindentől, mi régi, mi a múltnak része, s mégis, miért oly nehéz az elszakadás saját személyes diákmúltjától is. Továbbá, hogy miért a mérhetetlen vágy az ismeretlen után, s miért a megszokotthoz, a saját kis világához való ragaszkodás. Miért van az — egy alkalmi Markó-verset parafrazálva —, hogy mindent szűknek érez rendre, és kinő, mint az új ruhából a gyermek, s mégis azzal az érzéssel fogja meg ballagó diákként az iskola kilincsét, hogy az bizony szinte elérhetetlen magasban van számára?

De valójában mit is vár ilyenkor a kis batyuval és bottal ballagó diák a felnőttől? Hasznos tanácsot vagy okos hallgatást? Felmerül bizony ez is, az is például a szülőben vagy a tanárban, amikor látja, hogy egyszerre fogja el a nagydiákot a búcsú szomorúsága, az elmúltak iránti nosztalgia, illetve a továbblépés tétovasága s az új utak keresésének vágya. A végzős diák, mondhatni, ugyanabban a pillanatban bátor és bizonytalan még a számára jól ismert iskolai környezetben is, tanújelét adja, hogy fölülemelkedett a mindennapi iskolai próbákon, s egyszersmind erejét meghaladónak tartja a közelgő megpróbáltatásokat, a vizsgákat, s az új választás gondja nyomasztja. Mintha megszűnne ilyenkor köztük a széthúzás, az egyénieskedés, s fokozottabban igénylik egymás társaságát s talán a hozzájuk közel álló felnőttekét is. Ebben az életkorban és helyzetben már a gyermeki viselkedéstől és normáktól távolságot tudnak tartani, mert már részben felnőttnek érzik magukat, s ugyanakkor ilyenkor tudnak csak igazi gyermekek lenni, kihasználva az utolsó pillanatokat, mielőtt teljesen a felnőttkorba lépnének.

Nagyobb figyelmet érdemelnek ilyenkor lányaink és fiaink! S ha mégis irányt szabhatnék számukra, azt mondanám, hogy éljenek a keresztényi szeretet és a nemzethez való hűség jegyében. Ezt a kettősséget emelte ki Tamási Áron is egyik szállóigévé vált megállapításában, amikor azt mondotta, hogy aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan. Derék emberekre s nemzetükhöz hű magyarokra ugyanis nagy szükség van ma, s lesz a jövendőben is. Sőt, aki nem ilyen, az bizonyára meg sem tud kapaszkodni a korlátlan szabadság, azaz a szabad rabság mai világában. Mert bizony ma is időszerű egy régi költői helyzetfelismerés, miszerint:

Ma az ember úgy hányódik, mint a levél a vízen.

Hogy egy helyben megülhetne, megállhatna?

Nohiszen…

Búcsúzik attól, amit lát, száll, elhagyja otthonát,

Táját, ízes ivóvizét, napos, homokos nyarát.

Tragikus sorsú s a magyarságát nyíltan vállaló erdélyi költőnk, Salamon Ernő az anyanyelvben való megkapaszkodásra biztatott nehéz időkben, mondván róla, hogy:

Kísérőm az életemben, pártfogóm, igaz tanúm,

örömömnek engedője, bánatokra jószavúm:

szép, egyetlen anyanyelvem. Miatta nem megyek el.

Aki elmegy, dadogó lesz, soha már nem énekel.

Végezetül azt kívánom a napokban ballagó, illetve elballagott diákoknak, hogy találják meg jövendő életükben azt a feladatot, amit a Teremtő nekik szánt. Ennek a feladatnak a megtalálásában, ha bármely keveset is tud segíteni a szülő és nevelő, bizonyára megteszi, sőt, akkor is ezt teszi, ha nem tudja, amit frappánsan így fogalmaztak meg: minél többet adsz, te magad annál gazdagabb maradsz.

Én magam legalábbis azt tartom: amit így szereztem, nem ér fel azzal semmilyen más földi gazdagság! Nekünk, szülőknek és nevelőknek kell hálásak lennünk, hogy segíthettük az útra kelőket ama magas rendű feladataik keresésében. Kísérje hát Isten áldása útjaikon!