Napok óta Sepsiszentgyörgyön edzőtáborozik a női ifjúsági Európa-bajnokságra készülő válogatott, melynek egyik edzője Török Mária, a Sepsiszentgyörgyi Sportiskola, majd MSC egykori játékosa.
Megyénk női kézilabdasportja óriásainak — Radó Ilona, Ugron Jozefina, Nagy Irén, Kopacz Doina, Török Mária, Török Edit — egyike Sepsiszentgyörgyön született 1959. január 25-én, a szemerjai iskolában tanulta meg a betűvetést, a tornasport, majd a kézilabda ábécéjét, a Filológia—történelem Líceumban érettségizett, majd a Bákói Pedagógiai Főiskola testnevelési karán szerzett testnevelő tanári és kézilabda-edzői oklevelet. A keddi edzés után vele beszélgettünk.
— Mari, mi tagadás, mi téged a főiskola elvégzése után vártunk haza, de te férjeddel, a labdarúgó Verigeanuval együtt Vâlceára igazoltál.
— Az volt a helyzet, hogy húgomat, Editet Bákóban szerettem volna magam mellett látni. Nem jött össze a felvételi, és akkor a Râmnicu Vâlcea-i Kémiához igazoltam, és követett engem Edit is. 1987-ben jöttem volna haza, de a szentgyörgyi klub nem tudott biztosítani élsporthoz méltó feltételeket, s így Vâlceán maradtam, ahol rögtön házat adtak, s jó feltételek között labdázhattam a klubnál, a válogatottban.
— Minden korosztályban voltál válogatott. Hányszor öltötted magadra a címeres mezt?
— 230-szor, és több mint kilencszáz gólt dobtam.
— Milyen nagy klubokban kézilabdáztál?
— Bákói Tudomány (1982-ig), Râmnicu Vâlcea-i Kémia (1982—90 között), Valencia és Alicante (1990—94), Râmnicu Vâlcea-i Oltchim (1995-ig).
— Kilencvenöttől?
— Edzősködöm, a vâlceai csapat utánpótlás-korosztályú együttesét edzem. 2008-tól az Olimpiai Központnál dolgozom.
— Van-e szentgyörgyi játékosotok?
— Van, Adespi-Molnár Andrea. Ügyes, tehetséges, komoly leányka. Szép jövő elé néz.
— A család?
— Két fiam van, a 23 éves Cristian (Verigeanu az édesapja) és a tízéves Róbert (jelenlegi férjem, Duca az édesapja), Cristian már egyetemet végzett, harmadik ligás futballbíró, de nem jegyezte el magát az élsporttal. Róbert jár focizni, karatézni, aztán csak rajta múlik, hogy melyiket választja, az is lehet, hogy egy harmadik sportág elkötelezett híve lesz, fiatal, van ideje...
— Milyen érzés volt most két hétre hazatérni szülővárosodba, gyerekkorod helyszínére?
— Kisebb-nagyobb közökkel még jártam itthon, de most egy különös melegség, eddig nem tapasztalt érzés hatott át, s egyszerűen csak az jár az eszemben, hogy bizony-bizony jó lett volna itt, Sepsiszentgyörgyön, azaz itthon élni. Akkor nem szakadtam volna el az egykori játszótársaktól, osztálytársaimtól... Amikor megláttam a Kisstadiont — ahol a szentgyörgyi B-osztályos csapattal játszottunk —, annak siralmas állapotát, a sírás kezdett fojtogatni. Nem, nem lehet, nem szabad egy ilyen létesítményt pusztulásra ítélni!
— Hogy érzed, a gazdasági válság érezteti-e majd hatását a vâlceai kézilabdában?
— Nem akarom falra festeni az ördögöt, de azt tudom, hogy hétezer munkahely — köztük az enyém is — gondja lebeg a város fölött. Eddig mindent megoldottak, orvosoltak, hadd bízzak abban, hogy így lesz ez most is. Nem fog szenvedni a kézilabda, és folytatja magasröptét a sportvilág Csomolungmája (Mount Everest) felé.
— Így legyen.
Török Mária — még egy példa azok sorából, akiket nem tudtunk megbecsülni, itthon tartani, akiket menni hagytunk, hogy mások dicsekedhessenek velük. Ezek vagyunk mi. Szomorú, nagyon szomorú. Mari, bocsáss meg nekünk.
