Ma sem történik ez másként, s talán egy gyerek számára ezek az iskolai év legszebb napjai. A várakozás izgalommal tölt el mindenkit, hiszen megszűnik a kötelező felkelés, tanulás, és előttük a szabadság. Ujjongás, táskadobálás, néha füzettépés fűszerezi ezt a felszabadult érzést, aztán mindenki szétszéled.

Másnap jólesik a lustálkodás, nyújtózás, minden percet külön ízlelgetni, hogy aztán három-négy nap múlva mintha valami hiányozna. Ilyenkor egy új program, egy kirándulás, tábor átveszi a napi teendők helyét, és ismét minden rendben. A gyerekek többsége a kétévi vakációról álmodozik, mégis ősszel a legtöbben azzal a hírrel érkeznek, hogy már várták az iskolakezdést.

A felnőtt is ízlelgeti a hőn áhított szabadságot, még az is, aki nem utazik sehová, aki korán kel, otthon dolgozik, mert tudatában ott él, hogy végre semmi sem kötelező.

Különös módon nem érezzük korlátnak mindazt, amit magunk szabunk ki önmagunknak, nem így, ha mások teszik velünk ugyanazt. Mennyire igaz a filozófiai gondolat, miszerint ,,annyira vagyunk szabadok, amennyire nem ismerjük szabadságunk korlátait".

Ha ilyen fontos a tudat szerepe, csak tudatosítanunk kellene magunkban a szabadság érzését, és már szabadok is lennénk. Fizikai értelemben nem ilyen egyszerű a dolog, de szabadok lehetnénk gondolatainkban, melyeket sokszor kívülről befolyásolnak, manipulálnak, a tetteinkben, amelyekben mi magunk ragaszkodunk kétségbeesetten a rutinhoz. Mennyi mindentől szabadulhatnánk meg, ha nem követnénk mindig azt a láthatatlan fonalat, amely röghöz köt, amely egy látszólagos biztonság érzetét kelti.

Legtöbben nem azt a szabadságot kívánjuk, mely szerint mindenki fittyet hány az erkölcsi törvényekre, és nem felel önnön tetteiért, szavaiért, csupán önmagunktól kérünk feloldozást.

Talán idén ez sikerülni fog.