— Mindjárt elindulnak — mondta Kucu-Kucu. Ezt aztán elismételte a telefonkagylóba.

A sokaság pedig nekilódult, egymást taposták az emberek, de a biztonságiakat kikerülték, azok ott maradtak végül a térség megürült felében, és nyilván egymást kérdezgették, mi történt velük, mitől s mire való ez a hirtelen magányosságuk. Izé meg csak állt, intő kezét maga elé tartva, majd üggyel-bajjal magasba emelte, mint aki eskütételre készül. Csak a szeme mozgott jobbra, balra, mintha azzal próbálna megkapaszkodni valamiben. Dőlt a sokaság el egészen a palota vascirádás főajtajáig, ott első sorai megtorpantak, visszacsapódtak, akár a szirtnek verődött hullám. Néhányan előrebuktak a mögöttük torlódók lökéseitől, s a farmutogató nőkkel együtt gátat emeltek az áradatnak. Fel nem foghattam, mi tartja vissza őket, ha egyszer lendületbe jöttek. Tanult reflex talán, vagy a főhivatal önkéntelen tisztelete? A diadal előérzetét felkérőzve tartottak szusszanásnyi szünetet? Leginkább mégis a fegyverek fogták vissza őket, és hogy hordozóik nem fordították azokat parancsolójuk ellen, amint azt remélték. Azoknál is hatásosabban maga Haza Bérce. Mostanra lejutott az erkélyről, és egy szál egyedül elállta a bejáratot.

— Ne csináljanak mártírt belőle! — üvöltötte Kucu-Kucu a telefonba.

Az aprócska férfi kitárt karokkal állt saját és a hon otthonának ajtajában, kétfelől markolva a keretét. Biccentett, állát a szügyébe vágta inkább, majd elindult befelé, végig az előcsarnokba vezető széles folyosón, olyan csendben, hogy cipője magasított sarkának kopogása is hallatszott. Egyedül a kamerák követték, és az az elakadt lélegzetű némaság a tömegből.

— Kész? — üvöltötte Kucu-Kucu. — Ennyi?

Egy ideig hallgatta, majd lecsapta a telefonkagylót.

Ezzel véged! — üvöltöttem magamban.

Ellökte magát a pulttól, kifelé iramodott, én nem utána. Ha ő nincs, azt sem tudom, hol vagyok. Aztán, egy meredek lépcsősort megmászva, az elnöki dolgozószobában voltam. Olyan üres volt, hogy attól már hideg. A hatalmas íróasztalon az aszalt szilvás kristályüveg tálka állt egyedül, mögötte magas támlájú karszék, ülőkéjén vastag-vastag párna. Más ülőalkalmatosságot nem láttam, feltehetőleg itt is mindenkinek állnia kellett, aki idáig jutott. Balról, a falnál a tévében Haza Bérce hadonászott, mosolygó piros száját tátogatta, és a tömeg majd minden szavát megéljenezte.

Kucu-Kucu közel lépett az íróasztalhoz, a gyengülő fényben is látszott lapján a tükörképe. Felharákolt, és cakkos turhát köpött az asztalra, éppen saját tükörképének szeme közé. Reméltem, szándékosan éppen oda.

Rohantunk aztán a díszletszerű külvárosi szoba felé, a nőhöz. Csak a kiskosztümjét találtuk az ágyra vetve, de a cipőjét már nem.

— Jaj, nehogy! — nyögött fel Kucu-Kucu.

Rengeteg termen, szobán, talán még kamrán is átvágtattunk, egy lélekkel nem találkoztunk közben. Kongott a palota.

Az elnök az előcsarnok egyik oszlopának tövében ült, inkább feküdt, fejét a márványnak támasztva, felgyűrődött, asszonyos kis, renyhe tokával, felakadt szemmel, mellkasán összekulcsolt kézzel, mintha fázna, oldalt marjult lábfejjel. Arcán hosszú árkokat mostak ki a könnyek a púderon, rúzsa azonban érintetlen maradt. Kabátja két szárnya szétterült apró teste körül, nerccel bélelték, nem golyóálló anyaggal. Elpuhult, gondoltam, óvatlanná vált a túlzott magabiztosságától.

Kucu-Kucu, amint megközelítette, rálépett a nercre, majd rátérdelt, hogy közelről lássa a szerencsétlen alakot. Feléje nyúlt, de aztán nem érintette meg.

— Elnök úr — mondta lágyan. — Nyugalom. Itt vagyunk. Most kéne igazán egy tükör — mondta nekem —, lássuk, szuszog-e.

— Kutya baja — feleltem. — Csak elcsigázta a lelkesedés.

A vénember nem reagált. Kucu-Kucu gyöngéden megmarkolta a karját, és nagy nehezen maga felé húzta, amíg szétváltak az összekulcsolt ujjai. Odavonta, és mintha saját szívére tette volna az elnöki tenyeret, közben egyetlen ügyes mozdulattal leoldotta csuklójáról az órát. Jókora, vaskos szerkezet volt, belülről megvilágított számlappal, különféle jelekkel a számok között, egy sereg nyomógombbal és egy apró mikrofonnal az oldalán.

— Gyerünk, elnököm, hátul várja a kocsi.

— Nem — motyogta a vénség. — Nem.

— Biztonságban lesz.

— Itt — makacsolta meg magát a kicsi ember. — Itt. Hol a kormány?

Kucu-Kucu összevágta a két sarkát, még tisztelgett is.

— Elnök úr, tisztelettel jelentem, két napja egy picsányi minisztert sem láttam a környéken.

Nekilátott felszedni a padlóról az elnököt. Súlyos volt az apró ember, mint az összesűrűsödött anyag, és nem is igazán akaródzott felállnia. Kucu alányúlt, és nyögve-fújva a karjaiba vette. Annak meg lógott keze, lába, feje is meg-megbicsaklott a vékony, védtelen nyakán.

— Hagyjál — suttogta. — Te ki vagy?

Az meg cipelte a hátsó kijárat felé, ám a csarnok közepe táján elfordult, és a lépcsősor oldalában sejlő ajtóhoz ment vele.

— Segíts már! — szólt rám.

Nem nagy kedvem volt megérinteni. A halottaktól is irtóztam, mintha piszkosak lennének. Végül mégis könyökhajlatba vettem a lábát, attól fogva ott harangozott.

Tróger-társam éppen a rejtekajtót próbálta kinyitni a felszabadult bal kezével, nehezen boldogult vele. Talán mert végzetesen jobbkezes volt. Összevissza tapogatta, nyomkodta a falat az elszíneződés jelezte keret körül, de nem lelte a nyitó gombot. Az elnök feje közben neki-nekikoppant a tapétának, egyszer az orrát is beverte. Beletrafált a kellő pontba, feltárult az ajtó: mögötte félhomály.

Torokhangú kiáltás harsant a lépcsősor tetejéről.

— Hova az isten lovába viszi? — Az elnökné volt, az igazi frottírpongyolára vett kisködmönben, festetlen szájjal, degeszre tömött piaci szatyrát a mellére karolta, akár a téren éppen hangra kapó háziasszonyok. — Inkább zárja be azt a kurva ajtót. A főajtót! De a másikat is. Mi itt voltunk, itt is maradunk — mondta. Miközben éppen elosonni készült.

Leengedtem az elnök lábát a márványra, Kucu-Kucu meg fejmagasságig felhúzta a felső részét. Csálén, ingatagon állt a falnál az öregember, remegve tartotta magát.

— Állj talpra végre! — szólt rá az asszony, azzal elindult lefelé a lépcsőn nyűtt, fekete bakancsban.

— Csak a derekam — mormolta az öreg.

— Holnap majd lehetsz beteg — mondta az asszony —, most dolgunk van.

Amikor elhaladt mellettem, megéreztem falusias ruháján cégünk kölnijét.

— Jaj! — nyögött fel az elnök, talán a lábát fájlalva.

A jajdulásra, mint egy tűzparancsra, fegyverek dördültek a palota előtt.

— Nem én... — mondta az elnök.

— Én sem — mondta a felesége.

— De a mieink?

— Honnan tudjam?

— Akkor kik?

— Lehet, hogy a Szerváléi. Aztán ránk akarja kenni. Az ő esze ilyen csavaros.

Kintről rövid sorozatok hallatszottak, de mintha a semmibe szálltak volna, egyetlen üvöltés, sikoly nem hangzott fel. Lehet, hogy a tömegből lőttek a levegőbe, a győzelmet ünnepelve. Az elnök átkarolta asszonya nyakát, belecsimpaszkodott.

— Miért csinálják ezt velem? — kérdezte. — Kenyeret adtam nekik, fedelet a fejük fölé. Nekünk még ennyink sem volt.

— Mit vártál az ilyen csürhétől? — kérdezett vissza a nő.

Az elnök valamelyest erőre kapott, de szomorú maradt.

— Bevezettetem nekik a vizet, kimostam őket a mocsokból. Némelyiknek még bidéje is van már. Jó, a csatornázással még gond van. De két év alatt azt is megcsináltam volna nekik.

— Majd megcsinálod.

— Még autót is hoztam be nekik, valutáért, hogy menjenek ki a zöldbe. Engem még a külföld is becsül, és velem együtt a népet, amelyiknek a fia vagyok. Megmutattam nekik a fényes jövőt, a boldogságot és a jólétet, az utat is, amelyen el kell jutniuk hozzá. Kövessenek, és feljutnak a csúcsra, a boldogság és a bőség ormaira.

Az asszony szelíden karon fogta.

— A pasas külföldi — bökött felém —, úgysem érti.

— Ha külföldi, vigye el a hírt, hogy mindent megtettem a népemért, még a lehetetlent is. De ezek nem akarnak dolgozni. Sem maguktól, sem ha kötelezik rá őket. Ezek még az átnevelő munkát is elszabotálják!

— Gyere, gyere! — nógatta az asszony.

— Hova?

— Majd meglátod.

— Én elmehetek? — ártottam bele magamat a meghitt párbeszédbe.

— Te csak maradj — szólalt meg a rejtekajtó mögötti homályból visszaérkező Kucu-Kucu. — Most minden emberre szükségünk van.

Eszerint nem találta sem a társait, sem az elnöknek ígért gépkocsit, mely egyenesen a hegyi kolostorba szállította volna, a falnak támasztott, foltos matracok és a feszület elé.

— Bizony, minden emberre szükségünk van — mondta az elnök is. Már a lépcsőn tartott felfelé, a dolgozószobájába talán. Magasított cipősarka majd minden foknál megakadt. Az asszony olyankor utánakapott, és megtámogatta.

A téren újra fegyverek dörrentek, éppen amikor kifújtam volna magamat egy kissé.

— Nyugi! — mondta Kucu. — Csakis a mieink lehetnek.

— Biztos?

— Csak a halál biztos — felelte. — Ismerd el, ez most helyénvaló vicc volt. Gyere, beléd fér egy kis tömény. Sápadt vagy. Pont, mint egy zongorista.