Drukkoltunk a magyar összefogás sikeréért, mert — mint mindig a diktatúra bukása óta —, tudtuk, hova kéretik a pecsét a sepsiszentgyörgyi polgártól. Vérbeli szurkolóként vártuk az összegzés első híreit, s megpróbáltunk következtetni a megrendelt felmérések eredményeinek százalékaiból. A szinte negyedóránként változó sikerszázalékokat alig bírtuk követni, csak az ,,UDMR-t" néztük árgus szemekkel. És a 9,1 a 8,92 százalék láttán kérdezgettük egymástól: vajon elég ez négy képviselői tisztségre? Latolgatás közben hevesebben dobogott a kilencven esztendő óta mindig csak védekezésre szoruló erdélyi magyar szív... Bár csak félve és aggódva reméltünk, a végső eredményre várakozván mégis optimisták voltunk. Hogy ez egyszer biztosan és fölényesen győz csapatunk, bejön a 4—0-ás győzelem... Hát két, tévéhírekhez tapadó est után kissé lebunkózva vettük tudomásul, csak döntetlenre játszottunk, megismételve a két év előtti eredményt. És ez nem a csapaton múlott, inkább rajtunk, szavazó vagy nem szavazó szurkolókon! A Gulliver óvodai választóterem előtt jöttek szembe a délelőtti órákban a félsiker ominózus jelei: az öregebb drukkerek, akikre a csapat mindig számíthat. Igen, a lelassult, ezer bajtól gyötört nyugdíjasok lépegettek — mindenkori lelki kötelességük teljesítésére — az urnák felé. És kérdeztük hitvesemmel egymást: hol vannak, miért nem jönnek a fiatalok? A csapatgyőzelemhez most kellene a segítségük. Miért veszejtik oly gondtalanul az időt Szemerja kocsmáiban, vendéglőiben épp ezen a sorsalakító, -fordító napon? Hát nem őket kellene érdekelje az erdélyi magyar ,,szebb jövő"? Miért oly közömbösek az erdélyi magyar sors, gyermekeink, unokáink jövendője iránt az ifjú és közép nemzedékek ebben a kilencven esztendő után újult erővel ránk törő ultranáci-sovén román politikai jelenben? Egyedül maradtam gondolataimmal, mert nem mertem szavazásra nógatni a Rebekka vendéglő huszon- és harmincéves, gondtalanul nevetgélő törzsvendégeit, akik idegen pályán is el merik énekelni a székely himnuszt kedvenc csapatuk kiszállásain. A hatalommal soha meg nem alkuvó püspök és az ahhoz görcsösen ragaszkodó irodalmár kézfogása, a tavasszal kizöldült székely—magyar politikai összefogás eredménye meghozta kedvenc csapataink (mert közben más csatornára átkapcsolva követtük a Fidesz és a Felvidék válogatottjainak szereplését is) győzelmét: erdélyi minicsapatunk, a megengedett háromtagú, immáron bizonyosan brüsszeli döntős. Hogy hogyan játszik Európa fővárosának bajnoki vagy akár barátságos mérkőzésein, hogy mostani szavazó-szurkolói táborának mily örömet fog szerezni, ezután válik meg. Ahogy ismerjük eddigi ténykedéseit, eredményeit, hiszem, hogy ennek a rutinos, tapasztalt csapatnak fogunk mi még tapsolni, nyerésre hajrázni nekik innen a Szabó Kati Sportarénából, ha okosan és szervezetten védekeznek és támadnak a győzelem érdekében.