Izzó Napban jövök

pogány hitemmel,

követ konok halottak

lélekvándorlása.

Ki nyit ajtót, ilyentájt,

a tejszínű ködben?

Fél életem, fél halálom

lehet — már mögöttem.

Bölcsen forganak Nap-fejem

körül a bolygók,

meg nem áll e gépezet, közelít

a láthatatlan ponthoz.

Havaznánk még, bús

hollótollal, sírva?

Hét emberként szállok

arany királysírba!

Dúvad éjek, sánta nappalok

pecsétje rajtam.

Vers, mit elégettem,

s most — akár a katlan.

Sárban, kőben, toronyban

történelmi óra.

Megkerülünk csapszékben,

virradóra.

Látatlan asszony, pihés

szerelem visz a révig.

De az őrváltás

lekapcsolt óra — késik.

Hiábavalóság ingat —

sirályt nyomás a légben.

Ütöttünk, öleltünk, s most

bent ülünk a présben.

Ki lopta el díszes

koronánk s a tollat?

Öreg csatasorok

dallnak, alkonyulnak.

Orosz nyírerdő

követ, akár a jövő.

Csak egy bogárt kirepítni!...

Odúból a felhőt...

S regényes mitológiánk

elvásik reggelig.

Mint az álmodott, rossz nő,

ki mindig elveszik.

Csont-és-bőr múltban

épülnek a tornyok.

S te hazagondolsz!...

Hát mi fáj? Nos, mondd!

Látlak glóriádban,

tintaszivárgásban.

S útra teszlek e betűtlen,

csontégető hazában.