Csend borult Sepsiszentgyörgy egyetlen, még ,,üzemelt" futballpályájára. A csend síri, és mégis zavaró. Pedig lassan hozzászokhattunk volna, hiszen év közben sem ,,kiabálta fel" a Szemerja negyedet. Kivételt az utóbbi két-három hazai meccs képezett, amikor egy csoport fiatal (több sportoló, köztük éppen taccsra került labdarúgó is) nyomdafestéket nem tűrő bömbölése — másnak nem nevezhetjük — sértette a még ki-kijáró néhány szurkoló és a stadion közelében lakók fülét, jó érzését.
Túl ezen a szentgyörgyi szurkoló hagyományokat sértő megnyilvánuláson sokkal jobban zavaróbb tényező magát a labdarúgást övező nemtörődömség előidézte csend, mely a sportág lassú haldoklásának rémképeit vetíti elénk. Két klubunk — a Jövő és az Iskolás Sportklub — foglalkozik a labdarúgással alig észrevehetően. A sportág utolsó felsőházi képviselője, szentgyörgyi ,,mohikánja", Hadnagy Attila..., legfrissebben díjazott eredménye, a ,,megyei bajnoki cím" a Papolci Zágon színeiben... Hová lett a tavalyi hó!? Az a labdarúgás, melyhez az évtizedek során hozzászoktunk!? Pedig akkor alig számolt húszezer lakost a város. Nem volt egyetlen futballszakos testnevelő tanára sem, és mégis...
Tényleg, milyen is volt az a Szentgyörgy és labdarúgása? Milyen? Hátha okulhatunk belőle, hátha van, amit átvehetünk... Ki más, ha nem
Goga György
egykori labdarúgónk mesélje el, fellapozva gyermekkora szentgyörgyi futballját, s természetesen, pályafutásának emlékeit, melynek jó része szorosan kötődik a városhoz.
Névjegykártyája
Az éretségizett Goga György
1944. március 24-én született Sepsiszentgyörgyön. Az I—IV. osztályt, mint annyi remek szentgyörgyi sportoló, a szemerjai általános iskolában végezte, az V—VIII-at a 3-as Számú Általános Iskolában (a mai Tanulók Háza épületében), és a Mikóban, a szentgyörgyi sportmozgalom bölcsőjében érettségizett. Sportegyesületei: a Sepsiszentgyörgyi Textil (1961-ig), a Brassói Vörös Zászló (1961—1963), a Konstancai Dinamo (1963—1965), a Sepsiszentgyörgyi Olt, OSC (1965-től).
A kölyökcsapatban
kezdtem el focizni — emlékezik György —, a textilgyár mögötti focipályán, ahol édesapám volt a pályagondnok. A felnőttcsapat minden mérkőzése előtt két törpecsapat előmérkőzést játszott. A két csapat tagjai a mérkőzés után ott maradhattak labdaszedőnek. Élmény volt számunkra, hogy belerúghattunk a nagy csapat labdájába. Két rend meze volt a szertárnak, tizenkét piros és tizenkét kék, ezekért álltunk minden alkalommal — rendszerint negyvenen — sorba. Nagy volt az elkeseredés azok sorában, akik kimaradtak a huszonnégyből. Számukra a vigaszt az jelentette, hogy minden héten szerda vagy csütörtök délután (attól függően, hogy volt-e edzőmérkőzése a nagyoknak vagy sem) a gyerekeké volt a pálya, ilyenkor 40—50 gyerek vette birtokába szervezetlenül, de fegyelmezetten a zöld gyepet, s estig uralta, köztük volt Hajdú Jani, Lőrincz Sanyi, Molnár Béla, Bajkó Attila... Aztán itt, ezen a pályán játszottuk az iskolásbajnokság mérkőzéseit, itt zajlott a szentgyörgyi labdarúgás utánpótlásának nevelése, felkészítése. Az osztálybajnokságok, iskolák közötti bajnokságok, a kölyök- és ifjúsági csapatok képezték a szentgyörgyi futball jövőjének alapját. Az osztály- és iskolák közötti bajnokságra rendszerint kijöttek az osztálytársak, drukkoltak a szó igazi értelmében, tehát szépen, sportszerűen, s ez igazi mozgatóerőt jelentett a pályán lévőknek. A kölyökcsapatoknak nem volt edzőjük, a pályagondnok rendezte őket, mezt adott nekik, s természetesen, labdát, s vigyázott az el-elszabadult indulatok — gyerekek voltunk, lobbanékonyak és robbanékonyak — féken tartására. Más volt a helyzet az ifiknél, nekik már volt edzőjük, például Kiss Pista bácsi, de le-lejöttek a nagy csapat játékosai is, szívesen foglalkoztak a fiatalokkal. Számunkra amit mondtak, az szent volt, amit mutattak, az kötelező leckének számított. Nagy-nagy megtiszteltetésnek tartottuk, ha valamelyik felnőtt focista közénk jött, edzést tartott nekünk...
1953-ban elkészült az új stadion. Tízéves voltam, amikor leigazoltak a Textilhez. Minden mérkőzésre kellett vinnem a születési bizonyítványomat. Az ifik lent, a mai sportigazgatóság teniszpályájának öltözőjében vetkeztünk, öltöztünk, Szabó Józsi és Sanyi (két remek focikapus) édesapja volt a szertáros, s innen gyalog mentünk fel a pályára, mert ott még nem készült el az öltöző, csak maga a pálya volt üzemképes. Na persze, nevekre is kíváncsiak az olvasók, mondok is néhányat: Lőrincz Sanyi, Fülöp Pista (Hacsek), Fülöp István (Netto), Bosin Feri, Bosin Imre, Bartók Picur,Vásárhelyi Árpi, Csősz Sanyi, Szabó Béla, Szabó Geri, Selymes Miki, Selymes Gyuri... A legtöbbünknek a szülei a textilgyárban dolgoztak... A felnőttcsapatban mindössze egy mérkőzést játszottam, 1961-ben a Brassói Vörös Partizán ellen, a Metrom pályán, az eredmény 2—2 volt.
Az első nemzetközi mérkőzés
A Brassói Vörös Zászló UEFA-kupán szerepelt utánpótláscsapata. Álló sorban (balról jobbra: Hajdú, Tampa, Alecu, Tănase, Proca mester, Popet, Filimon, Grecea, Goga György, Papuc, Vulcanean edző, guggolnak: P. Viorel, Gh. Vasile, Necula, Monea, Damian, Cristea
— Mi történt, hogy a folytatásban nem látni nevedet a szentgyörgyi csapatok felállításaiban?
— Az érettségi után, 1961 őszén Brassóba kerültem az autógyári technikumba. Itt ért az első szerencsém, neve is volt, Campo Miki, aki akkoriban a Vörös Zászló játékosa volt, felesége pedig szentgyörgyi, megkeresett, és elvitt a nagy csapat utánpótláskorú együttesének egyik edzésére. Nicolae Proca volt az edző, kipróbált, és ott is tartott, én pedig maradtam, s a Vörös Zászló utánpótláscsapatának játékosa lettem. Egy évvel később, 1962-ben, amikor Románia rendezte az UEFA-tornát (nem téveszthető össze az UEFA-kupával, mert a torna csak 21 éven aluli játékosokból álló válogatottakat szólított pályára), egy csoport küzdelmének színhelyéül Brassót választotta. Olaszország, Ausztria, Lengyelország és Málta alkotta a csoportot. Málta anyagi okokra hivatkozva az utolsó pillanatban visszalépett. Hogy az előzetesen lefektetett program ne boruljon fel, a Román Labdarúgó Szövetség versenyen kívül nevezte a Vörös Zászló utánpótláscsapatát. Így játszhattam három nemzetközi mérkőzést: Ausztria (az eredmény: 1—1), Olaszország (0—0) és Lengyelország (2—2) ellen. Jöhetett az újabb élmény, a közös bankett a brassói ARO vendéglőben. Lenyűgöző volt.
Az öröm mellé jött az üröm is. Történt ugyanis, hogy az RLSZ Brassóban rendezett ifjúsági válogatóján nem vehettem részt egy fránya sérülés miatt, s így nem kerültem be a segesvári felkészítést szolgáló edzőtáborba utazó keretbe. S ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy a Segesvárra utazók közé került a szentgyörgyi Biró Gabi, aki innen Dumitrescu III (egykori UTA-játékos, ekkor az ifjúsági válogatott egyik edzője volt) jóvoltából az UTA-hoz került, ahol aztán 300 A-osztályos bajnoki mérkőzést játszott, s részt vett a Bajnokok Európa Kupájában is...
1963-ban a Vörös Zászló nagy csapata portyára utazott a Szovjetunióba, ahová elvitték az utánpótláscsapat két legjobbját is, az egyik én voltam. Az élmények kezdtek felpörögni: 1. először ültem repülőre; 2. láttam a százezer néző előtt zajló Moszkvai Szpartak—Moszkvai Dinamo kupadöntőt, ahol a Dinamo kapuját a csodálatos Jasin védte; 3. láttam a Kijevi Dinamót (a Dinamóban játszott a későbbi szövetségi kapitány, Lobanovszkij, a szenzációs Szabó), sőt, beöltözve, játékra készen ott ültem a cserepadon, sajnos, a játékomra nem került sor. Ami késett, nem múlott, mert játszottam a következő meccsen Rosztovban, amikor a szovjet olimpiai válogatott ellen (többek között Metreveli, Ponyedelnyik szerepelt a soraiban) fociztunk, és Silviu Ploieşteanu mester az utolsó húsz percre pályára küldött, ez idő alatt 12-szer értem labdához, amelyből három partdobás volt.
(Szerk. megjegyzés: Lám-lám, az igazi játékszeretet mellett Goga Györgynek arra is tellett, hogy saját statisztikát készítsen akkor, amikor repült a boldogságban, s minden idegszálával a játékra összpontosított, mert imádott játszani!)
Bakaruhában
— Ezek után csak pályafutásod felfelé ívelése következhetett...
— Sajnos, közbejött egy sajnálatos félreértés, és elvittek katonának.
— Hogyan?
— Abban az időben az A-osztályos csapatok játékosait felmentették a katonai szolgálat alól. Ezt velem is megcsinálták kétszer egymásután, a harmadik alkalommal elnézték a behívó tartalmát, amely nem sorozásra, hanem bevonulásra szólt, s nekem erről nem szóltak, én pedig a biztos felmentés tudatában öltönyben, ballonkabátban sétáltam el a Hadkiegészítő Központba, ahonnan egyenesen vittek is katonának, így lettem az egyedüli legény, aki egy szál ballonkabátban és koffer nélkül vonult be. Dobrodzsába vittek, ahol a Konstancai Dinamo megyei bajnokságban szereplő csapatának játékosa lettem a sepsiszentgyörgyi Nagy Gyulával és a kovásznai Czintos Józsival együtt.
A három háromszékit futtató Konstancai Dinamo. A guggoló sorban (balról jobbra) 2. Czintos József, 3. Goga György, 4. Nagy Gyula
1965-ben a Bukaresti Dinamónál és a válogatottban is játszó Hajdu Janika csapatával bajnoki meccset játszott Konstancán, az előmérkőzésen mi fociztunk az IMU Medgidiával. A mérkőzés után Janika megkeresett, és ezt az ajánlatot tette: Gyurikám, ha akarod, minden további nélkül jöhetsz a Dinamo Victoriához (a Bukaresti Dinamo második csapata volt) focizni. Akkor még két hónapom volt hátra a katonaságból, én pedig azt válaszoltam: Jani, hidd el nekem, nagyon szeretnék már hazamenni.
Hazajöttem, és itthon folytattam pályafutásomat a C-, majd a B-osztályban.
(folytatjuk)
