Hogy Kenedi János sem kapott meg minden dokumentumot, bizonyítja, hogy az ötvenhatos intézet néhány napja közzétette annak a 185 ismert besúgónak a névsorát, akiket mozgósítottak 1989. június l6-án, megbízták őket, hogy tartsák nyitva a szemüket, figyeljenek, füleljenek, ki mit beszél, hogyan viselkedik, mit csinál, hogy ha valahogyan lezajlik a kiszámíthatatlan népünnepéllyé növő gyászszertartás, fülön foghassák a hőbörgőket.

És az események ismeretében a hatalom korifeusainak félelme nem is volt alaptalan. Hulla volt a szekrényben, hogy a korszak egyik morbidan legendás faviccét idézzük, s nem lehetett tudni, mi történik, ha kibontják a falból. Lényegében nem történt semmi (felesleges volt Grósz Károlynak és a hozzá közel állóknak vízágyúkról vizionálniuk, amelyekkel szét akarták volna veretni a tüntetéssé és rendszerellenes demonstrációvá változó temetést), a több százezres tömeg méltóságteljesen emlékezett. Igaz, hogy néhány beszéd — főként a hatalom szemében ’56 óta szálka Mécs Imréé vagy Rácz Sándoré — felháborította az elvtársakat, de leginkább az akkor még fiatal, kezdő politikus Orbán Viktor szónoklata verte ki a biztosítékot, aki akkor vált Magyarország egyik ismert politikusává. Elmondotta ugyanis, hogy Nagy Imre kormányának követelései — a többpártrendszer, a magyar függetlenség és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról — mit sem vesztettek aktualitásukból.

Nem történt semmi különös, csak megkezdődött a vértelen magyar forradalom, és megbukott egy hazugságokon alapuló rendszer. Kádár János halála azt is jelentette, hogy a vérrel megpecsételt titok — Nagy Imre és mártírtársai nevét kimondani sem lehetett — nem titok többé. A király meztelen. Hogy a 185 besúgó miket jelentett, talán nem is fontos. Megkezdődött valami, amit már nem lehetett vízágyúkkal és besúgókkal megállítani.