Be kell vallanom, én sem szeretem a spenótot. Bármennyire tápláló, erőt adó, izmosító, vitamindús és még annyi-annyi, testet-lelket tápláló jó tulajdonsággal rendelkezik.
De a szükség, az éhség, a gyomorkorgás nagy úr ám! Még a megrögzött antispenótisták számára is. Mit tehettem, mit ehettem volna alapon az elmúlt napokban bizony ráfanyalodtam, és megettem az első karaj parajos kenyeremet! És láss csodát, azóta nem fanyalgok e név szimpla kiejtése hallatán, nem fog el undor és gyomorgörcs, erőtől kezdtem duzzogni, akarom mondani: duzzadni, sokat javult a közérzetem, intelligenciám és egyéb pontenciám, szervezetemből pedig szép lassan kiürült minden méreg, salakanyag és cián. De ezek az alapvető pozitív változások az életemben még mind semmiségek azokhoz a — mondhatnám — parajjelenségekhez képest, amelyek bekövetkeztek többszöri fogyasztása után.
Csak néhányat említek közülük.
Amikor a legutóbb jól beparajoztam vacsorára (karácsonykor és szilveszterkor), ez a következőkből állott: töltött káposzta gömböccel és füstölt oldalassal; töltött tojás báránygerinccel és majonézzel; sült libamáj tepertős öntettel; potyolt sült ponty fokhagymás muzsdéjjal; vörösborral locsolt pulykamellsült karamelldesszerttel; frissen töltött kolbász véres és májas hurkával; pekingi kacsahússal töltött kucsmagombatokány pityókapürével, sós uborkával és káposztacikával — mindezek mellé pedig agyasleves káposztalével, korhelypecsenye és a legvégén — vérnyomást csökkentendő, puffadást elkerülendő! — egy ágacska zöldpetrezselyem és két spenótlevél.
De melléje fogyasztottam még mazsolás mogyorót, jonatánalmát, narancsszeletet, kivi-, bangó-, ananász-, kókusz-, hókusz- és citromlevet. Nem is szólva a szőlőléről, borléről, szilvaléről és sörléről…
Mindezek után megállapítottam, hogy igenis, nagyon fontos, tápanyagokban és vitaminokban gazdag a paraj. Főleg, ha ilyen fogyókúrás körítésekkel szolgálják fel! Nemhiába lett olyan izmos, verhetetlen, és miért ne: halhatatlan az immár nyolcvanesztendős Popeye, a Tengerész!
Az igazi parajjelenségek akkor kezdődtek velem, amikor aludni tértem e szerény, de ünnepi vacsorák után.
A szobám mennyezete hol közeledni kezdett felém, mintha az ágyhoz akarna lapítani, ahol meg kinyílt a végtelenségre, és látni engedte a csillagok milliárdjait, amint eszeveszetten, alakzatokba tömörülve száguldoznak a kozmoszban. És csilingeltek, csöngettek is egy-egy picit. De nem álmomban. Hallottam a saját belső hangjaimat is. Nem a szívemből, a gyomromból jöttek, és úgy éreztem magam, mint az utolsó szamuráj, akinek okvetlenül harakirit kell elkövetnie a pocakján. A bútorok is recsegtek-ropogtak, sőt, röpködtek is a szobában. Szőnyegeim egytől egyig a plafon magasságában siklottak, mindenáron át akarván röpülni a betonfalakon, hogy végre az Ezeregyéjszakába szállhassanak…
Reggel a mosdót, az illemhelyet a szekrényben próbáltam megtalálni, mert, mondanom sem kell: nem volt a helyén! A konyhában viszont egy pástétomos, egy tökkenőcsös és egy spenótos konzerv a helyén volt. Felbontatlanul…