Kezdte a szocialista iparban, folytatta a forradalom után ugyanott, s amikor a rendszerváltás nehézségei jelentkeztek, az elsők között kellett távoznia. Azóta a munkakeresés nagy kalandjában hol fenn, hol lenn küszködik az esélyekkel, hol itthon, hol külföldön próbál szerencsét. Ott tartottunk történetében, hogy miután elnyerte alkalmazója bizalmát, barna arca, letagadhatatlan származása ellenére egy kimondottan előkelő Duna-parti szállodába vették fel Budán.

N. G. cigány embert a tavaszi Roma napon ismertem meg az őrkői telepen, ő volt az, aki a Közösségi Házba aznapra meghívott pár jó szándékú, ám dilettáns népboldogítónak udvariasan, de a szemébe mondta: az urak, sajnos, nem tudják, hogyan él a cigány ember. Amikor megkerestem, fejtse ki, mire gondolt, előbb egy cigarettát vett elő: „Gyújtsak rá, mert nem bírom a nagyzolásukat! Nem ismerik a cigányok életét az úriemberek, és követelőznek, hogy miért nem élünk így meg úgy!" Aztán abból, amit életéről bizonyításképpen elmesélt, nemcsak a romák sajátos életstílusára — ezt mindenkoron megőrzik majd —, hanem mai életkörülményeire is fény derült. Utóbbiak viszont remélhetőleg megjavulnak, ha nem előbb, hát utóbb, emberhez ugyanis ma… szóval, tessék elolvasni, ami következik.

Gyerekkorok

— Van-e állása?

Keserűen mosolyog:

— Én, ahogy mondani szokás, a Holdnál dolgozom, és a Nap fizet.

N. G.-nek különben hat gyereke van, a legkisebb négy, a legnagyobb huszonhárom (ő már saját családjával él, megkapta apjától annak első házát), és övé a legfelszereltebb otthonok egyike az Őrkőn, amivel nem vallana szégyent a városban sem. A két szobában (a második főzősarokkal, tévésarokkal ellátott lakókonyha) viszonylag jól lehet lakni, a főzőfülkében mosogatókagyló, folyó víz és gáztűzhely, hozzá gázvezeték, fürdőszoba-építés is tervbe véve. A háznak, amivel kevesen dicsekedhetnek, saját, jogilag tiszta helyzetű telke, viszonylag nagy udvara és kerítése van. A ma negyvenéves férfi nyolc osztályt végzett, édesanyja a telep felső rétegéhez tartozó, gazdálkodói életet élő Dima Dániel korábbi cigány vajda testvére volt. Nagyapjára, az öreg Dima Dánielre szeretettel emlékezik, igazi pátriárka és bölcs ember lehetett, „sok könyvet olvasott". „Nem volt könnyű iskolába járni, fürdőszobánk nem volt, öten aludtunk egy ágyban, persze, az osztálytársak érezték rajtunk a szagot", de csak elvégezte az akkori 2-es Általános Iskolát. Történt mindez a Néri Szent Fülöp Iskola felépítése előtt. Saját gyerekei iskolázottságával már kevésbé lehet elégedett. Bár harmadikos lánya első tanuló, és büszke rá, továbbtanulásra szánja. „Letöröm a derekát, ha férjhez megy gyerekfejjel, mint a többiek." A már iskoláskorúak közül egy fiú túlkoros, bukdácsol, édesanyja szerint a „lovak jobban érdeklik". A legnagyobb fiú hasonló hajóban evezhetett, ő már önállósult, annak idején megrekedt a negyedik osztálynál. Miért?

— Őszinte leszek. Rá volt kényszerülve, vittem magammal az erdőre, ide-oda dolgozni, mert ő volt a nagyobb, 12 éves, hogy a többieket el tudjam tartani. De nem azért vittem én magammal, hogy ne tudjon tovább járni iskolába… Mezőre mentünk, mikor milyen munka volt, és ahol pénzt lehetett keresni, oda nem szégyellettünk elmenni. Én küldöttem volna, mert tudom, ha az embernek iskolája van, azután meg tud élni. De a tehetsége…

Felesége közbeszól, hogy inkább a szorgalmával volt baj.

Ló és ipar

A telepi felső réteg olyan harminc-negyven éve alapozta meg a maga egzisztenciáját.

— Az édesapám nekifogott egy nagy emeletes házat építeni, az alapja lett meg, még a Csaó idejiben. Helyet igényelt, mert mi vízkárosak voltunk, az Olt utcából kerültünk ide. Itt osztottak neki helyet. Édesanyámék viszont itt laktak, ő Dima Dánielnek volt a testvére. Édesapám épített egy négyszer négyes szobát, hogy legyen, ahol lakjunk, amíg befejezi a házat. Öten voltunk testvérek, és abban a négyszer négyes szobában laktunk hetedmagunkkal. Állt benne két ágy, egy kis szekrény, tálban mosakodtunk, fürdő nem volt. Vizet úgy hordtunk a kútról. Este, amikor a cipőt az ember lehúzza, s öt gyerek összefekszik, ott bizony a tisztálkodással bajok voltak. A lavórban egyenként… Édesanyám a textilgyárban dolgozott, édesapám a Mobilában.

Két fizetés birtokában vágtak hát bele a házépítésbe, nagy áldozatok árán fejezték be.

Ma mutatóban, ha akad állami vagy magánipari szolgálatban roma alkalmazott a városban, mint láttuk, ez nem mindig volt azonban így. No de mi a magyarázata annak, hogy viszonylag elfogadhatóak lakáskörülményeik, és felszínen tudják tartani magukat? (Bár megjegyzi, hogy a téli gázszámla miatt kénytelenek voltak élelmet megvonni maguktól.) Hogyan vetették meg az alapokat? Meglepő tényre is fény derül:

— Hét és fél évet dolgoztam az IMASA-ban, négy évet a Jajában. De azért állunk így, mert állattenyésztéssel is foglalkoztam. Mert tizennégy évesen nősültem meg. ’84-ben. Az asszony eggyel kisebb volt nálam. Mindjárt a lakodalmon kaptunk egy kis pénzt a szülőktől, s én azon kancát vettem, mert a ló volt életem legnagyobb vágya. S kezdettem csitkóztatni a kancámat. Csitkókat neveltem másfél, kétéves korig, amitől megfizették. Eladogattam őket. Kiknek: hát piacokon, országos lóvásárokon. Mikor hallottam, lóvásár van, mentem. Aztán már megismertek a jobb magyar lovasemberek.

— És abból meg lehetett élni?

— Hallgasson ide. Én menegettem velük erdőre is dolgozni. Nem sokat, de a megevő kenyeret kikerestem. A megevő kenyerünk megvolt. Aztán a csitkókat eladtam, az külön pénz volt, ahhoz nem matattam hozza, azt félretettük cserépre, erre-arra. Ezt a házat nem én építettem, ezt vettem. De az utcán fejjel, amit a fiamnak adtam, azt én építettem. Telekkönyv? Mikor felépítettem, a tanácstól kiszálltak, és megbüntettek. Ki volt fizetve a büntetés, és akkor azt mondták, telekkönyvezik azt a helyet. Két szoba, előszoba, kamra, egy ekkora háló (5x5-ös), istálló, tyúkpajta, minden. Odaadtam a fiamnak.

A legszebb emlék és foglalatosság a lótenyésztéshez fűződik:

— Abból a kancából hagytam meg kancacsitkókat, egyszer a legtöbb, négy kancám is volt. Az négy csitkót jelentett évente, egyet tizenötezer lejért is el tudtam adni. Mert mondom, a lovaim a legjobbak voltak, amit el lehet képzelni. Előfordult, hogy 42 000-et kaptam egy csitkóért, amikor egy Dacia 71 000 lejbe került. Amikor álltam állami munkába, örökké tartottam egy pár kancát itthon, az asszony rendezte őket.

A gépgyárban kezdte ipari pályafutását, életkort nem tud mondani, de az édesapja „keze írását kellett adja" hozzá. Kiskorú lett volna még, vagy 16-nál több? „Az öregem is ott dolgozott akkor, az esztergapadon, és úgy rendezett engem be. Marógépre. Onnan kerültem el aztán a Jájába, ahol a forradalomig dolgoztam."

Arra, hogy más cigány dolgozott-e ott, rávágja:

— Rengeteg! A cigányság háromnegyed része dolgozott. Gyárakban, utcaseprésnél, főleg az IMASA-ban rengetegen. A velem egyidősöknek is van úgy tíz év régiségük, de a nálam idősebbeknek még több. Mind dolgoztak.

Meséli, beteg édesapja csúnyán megjárta, hiába van harminc szolgálati éve, csak töredék nyugdíjat kap. Az „imaszás" éveit tudja igazolni, a bútorgyáriakat már nem, mert közben leégett annak irattára, s odaveszett a munkakönyve. Lenne munkatárs, aki tanúskodjék mellette, de tavaly lebénult, és rendkívül rossz állapotba jutott, nem bíznak benne, hogy megéri egy esetleges jogi huzavona végét. Ami őt illeti, a forradalom után még egy évig dolgozott az autóvillamossági gyárban, akkor leépítették. „Egyetlenegy cigányt tudok, aki maradt."

Saját lábon

— Kiraktak az állásomból, az erdő sem ment úgy, mint azelőtt, kezdték szigorúbban venni, nem volt, mit csinálni, kimentem Magyarországra. Istennek köszönöm, kaptam is egy olyan állást, hogy!

És olyan nevet mond, amitől mi tagadás, leesett a riporter álla. Rákérdezek ismételten, nem tévedés, valóban a legelegánsabb, ki tudja, hány csillagos, de több, mint előkelő budai hotelek egyikéről van szó. Reakciómban itt túlfeszítettem a húrt, mire emlékezetesen mértéktartó választ kaptam.

— Abba a szállóba vették fel magát mint cigányt? Ennyire szeretnék ott a cigányokat?

— Tudja, most nem szeretik a cigányokat, de ott nekem abban az időben nem mondta senki, hogy cigány. Mostanában is járok oda, és bizony — elfajultak az emberek.

Így jellemzi egy szóval a nagy hangulatváltozást, melyet az etnikai feszültségek fokozódása idézett elő az országban, s mely valóságos korszakváltást eredményezett e tekintetben 2005-től errefelé. Lásd az olaszliszkai lincselést, a veszprémi Cozma-gyilkosságot, a rejtélyes, kivégzésszerű bűneseteket, a pártok és hatóságok éles szóváltásait stb. A történet az ezt megelőző korszakba vezet vissza.

— Az állomásban ültem, készültem, hogy jöjjek haza. Másfél-két hetet dolgoztam, sáncot ástunk telefonkábelnek. Nem sok pénzt kerestem, olyan hét-nyolc ezer forintot, de akkor jó pénz volt, mert egy az egyben ment a váltás. Egyszer jön egy nő, olyan 45 év körüli. Nézeget. A rományokat, nem mást. (Azt mondják: romány. Maga is, ha kimegy, maga is csak az.) Na, aztán engem szúrt ki ez a nő. Kérdi, mit ácsorgok. Mondom: munkában voltam másfél hétig, s most megyek haza. Úgy volt, hogy csak egy hónapot lehet dolgozni, utána kellett pecsételni a határon. Kérdi: nem volna-e kedvem elmenni dogozni hozzá? Dehogynem, de a fizetség hogy lesz? Azt mondja: napi ezer forint. Nagyon jó volt, mert ötszázért is dogoztam akkorjában. „Na, akkor most jöhetsz is velem." Béültem az autóba, kivitt Budaörsre. Egy nagy villája volt ott, s olyasminek állított neki, amit még álmomban sem csináltam soha. Vegyszereket adott, kenegettem, festegettem. Olyan szuperül megmutatta egyszer-kétszer, hogy aztán csináltam. Rendbe hoztam az egész házat.

— Ott lakott nála?

— Ott, de egyedül a hétvégi villában. Ő benn Pesten. A ház rám volt bízva. Akkora bizodalmat adott! Bebútorozott ház. Mikor végeztem, hozta a pénzt. Dolgoztam tizenhat napot, ő pontosan kifizetett. A kajáról nem is beszéltem: nagy hűtőszekrény megrakva mindennel, üdítő, étel. Azt mondta: reggel egyél, délben főzzél az aragázon. Aztán még adott pluszpénzt. Húszezer forintot, hogy jöjjek vissza. „Vissza tudsz jönni pár napon belül?" Mondom — és nem hazudtam. Ismeri a közmondást: ha az ember nem hazudik, az Isten is jobban segíti. Mi rengeteget jártunk templomba, én bérmáltam, áldoztam, ahol ma az új templom áll az Őrkőn, azt a helyet a nagyapám adta a papoknak — szóval, mondom neki: Tudja, adósságom is van, úgy kértem kölcsön, hogy kijöhessek. Ha én azt kifizetem, ott az útiköltség, minden, nem tudok a családnak annyit hagyni, hogy ha visszajövök, itt hónapokat tudjak maradni magánál. Azt mondja: „plusz húszezret kapsz, és a becsületedre bízom, hogy visszajöjjél".

— Visszament?

— Vissza.

— Na de azt le kellett dolgozni?

— Le kellett dolgozni. Hazajöttem, gondolkoztam, menjek-e vissza. Az az egy bosszintott, hogy én Budaörsön végeztem azzal a hétvégi lakással, ott több munka nem volt. Mit akarhat? Kérdeztem, de nem válaszolt. Egy kicsit féltem is, miért hívat. Tudja, nem voltunk annyira szabadok, mint ma, hogy jövünk-megyünk. El voltunk zárva. Én vagy kétszer voltam Magyarországon, azelőtt soha még Brassóig sem. Legelőször egy nagybátyámmal utaztam, utána egyedül. Na, visszamentem, de nem Budaörsre, adott egy címet, telefonszámot. Mutatom a Keletiben a taxisofőrnek, hova akarok menni, csodálkozott, de mindjárt elvitt a Gellért Hotelbe. Ott a portás, így mondják a kapusnak, nem hitte, de szóltak neki: engedjen be.

(folytatása a holnapi Roma Szombat mellékletben)