Mint ismeretes, az Olt megyénkbeli második szakasza mentén, Erősdtől fel Alsórákosig rendkívül szapora román ajkú cigány közösségek toborozódtak röpke két-három évtized alatt, jutott belőlük bőven Hidvégnek, Árapataknak, de még Előpatakot is ellepték, annyi van belőlük, hogy Szászmagyarós egy azóta sem ellentételezett csellel egész új falunyit ajándékozott belőlük megyénknek — lásd a Lügetből kinyúló ún. Korlátfalva esetét —, rohamosan növekvő számban gyarapodnak Bölön melletti külön településükön, sajátos, merőben új demográfiai helyzetet teremtenek Száldobos és Alsórákos térségében. Tulajdonképpen az történik, hogy miután mértéktelenül felduzzadtak Brassó megyei közösségeik (Ürmös, Apáca, Krizba stb., stb.), megindult a szétrajzás minden irányban, így átkelésük is az Olton, fokozatosan feltöltődnek a folyón inneni települések is velük, a rokonokhoz költöző, sokszor személyazonossági okmányoknak is híjával levők vándorlása hatóságilag nehezen ellenőrizhető.

Mondom, van román ajkú cigány sok a megyében, velük szót érteni képes alkalmazottra szükség volt mindenképpen, de feltűnőnek találtam, hogy a mégiscsak jóval számosabb magyar ajkú cigányságra nem gondolt akkor senki a prefektúrán.

Azóta letisztulóban a kép. A magyarsághoz igazodó többezres cigány közösségek szerte Háromszék falvaiban sehol sem rendelkeznek nemhogy kielégítő, minimális képviselettel sem. A Szentgyörgyön 1990-ben megalapított Szabad Demokrata Roma Pártot első dolga volt az országos szervezeteknek beolvasztani és gyakorlatilag felszámolni. Informális kapcsolat persze mindenütt létezik a helyhatóságok és a telepeken spontánul kitermelődő tekintélyesebb cigány vezetők közt, de komolyabban venni a cigánykérdést mintha mégsem akaródzna a polgármestereknek, helyi tanácsoknak. Márpedig tudomásul kell venni, e népcsoportot maguk ellen fordítani, a létező románosító tendenciák martalékául vetni hatalmas hátrányokkal járna ránk nézve. Minden dicséretre rászolgált ezért az a katolikus egyház, mely a sepsiszentgyörgyi Őrkőn külön templomot, magyar tannyelvű iskolát, gyermekeikkel foglalkozó apácarendházat hozott létre számukra, segélyszolgálata, a Caritas számottevő támogatásban részesíti őket. Aki nem látta, nem vett részt miséiken, fel sem tudja mérni, mekkora hatása van mentalitásukra, profán szóval mennyire civilizálólag hat rájuk e nevelés. Hasonlóképpen mintaszerű, ahogy a Diakónia Alapítvány az étkezésről gondoskodik.

No de visszatérve: a prefektúra szemlátomást nem fordít gondot rájuk, a magyar cigányságot meg ugyanvalóst elhanyagolja. Helyhatóságaink, a megyei tanács feladata, tulajdonképpen létérdeke marad pótolni e hiányt — mindkét fél hasznára, s amíg nem késő.