Azóta a munkakeresés nagy kalandjában hol fenn, hol lenn küszködik az esélyekkel, hol itthon, hol külföldön próbál szerencsét. Ott tartottunk történetében, hogy miután elnyerte alkalmazója bizalmát, barna arca, letagadhatatlan származása ellenére egy kimondottan előkelő Duna-parti szállodába vették fel Budán.

Vizsgák

— Mit kellett ott végeznie?

— Női munkát végeztem. Ágyaztam, csomagokat behordottam, segítettem, a poharakat összeszedtem… de sok munka volt. Öltözködni kellett, gyakran fürödni, tiszta zoknit húzni, borotválkozni. Mindennap tisztának és pedánsnak kellett lenni. Egy pár zoknit csak egy nap viseltem. Ott maradtam, és szerettem. Bizodalmat kaptak bennem, mert előre úgy próbálgattak, pénzt hagytak kinn, ide-oda tették...

— Maga tudta, mire megy ki?

— Nem tudtam, nem voltam rafinált. Nagyon sötét (tudatlan?) voltam. Azóta ragadt rám, mióta csavargok, mert muszáj. Úgy ragadt rám, hogy járok, és látom, milyen rafinált világ van. De abban az időben nem voltam az. S láttam: itt is van pénz, ott is van... Összeszedtem ügyesen, egy helyré leraktam, és szóltam: Né, mit találtam. A hotel egy része a főnök asszonyé volt. Negyed részét visszakapta mint családi örökséget. Egy zsidó nő volt. Na, nála dolgoztam négy évet. Nagyon jól fizetett. A családomnak ajándékot küldött, mikor jöttem haza.

— Van róla papírja?

— Éppen ez az, hogy nincs. Annak a nőnek egy fia Németországban élt, a férje pedig, ahogy ő mondta, pilóta volt, és lezuhant, és ő nem ment férjhez soha. Négy évig dolgoztam ott, jó pénzt kerestem. Úgy fogtam neki a felső háznak az Őrkőn, amiben most a fiam lakik. Még volt egy kevés spórolt pénzem. Megspó­rolgattam, megfogtam. Én nem ittam abban az időben sört. Keserű volt. Csak néztem.

Elmosolyodik.

— Most megiszom. Bár most is olyan volna! Megtörtént, meleg volt, megkívántam, megvettem. Felit megittam, felit otthagytam: keserű volt. Nem kellett. A Jóisten megsegített, hogy meg tudjam spórolni. Se bort, se sört, se pálinkát nem ittam. Olyan tíz éve iszogatok. Nem vagyok alkoholista, de ha jó barátok között társaságban vagyok, szeretem. Nagy a szám, énekelek, harmonikázok, van hegedűm is. Dalolgatok ilyen-olyan nótákat.

Nem tetszett a pörkölt!

A kényelmes, biztos munkának hirtelen szakadt vége. A lélek legmélyére világító okokból.

— Nem lett volna vége, csak őszintén beleuntam, belefáradtam — mert többet akart a nő. Nemcsak azt akarta, hogy én ottan dolgozzak, hanem mást is akart. Legyek a barátja. Én megmondtam akkor neki, gyerekeim vannak. S akkor egyszerűen otthagytam. Felmérgelődtem, s többet nem mentem. Mert nekem abban az időben nem felelt meg, hogy én a családomat csak elhagyjam. A világ vagyonáért sem! Azóta sokszor elgondolkoztam: lehet, rosszul tettem, hogy csak úgy leléptem. Hogyha dolgozgattam volna, ahogy dolgoztam, lehet, másabb ember lehetnék. Mert nagyon jól kerestem. Voltak ottan mongolok, arabok, ilyen nagy urak jöttek oda a szállóba. De főleg a mongolok: rengeteg cuccik volt nekik. Ilyen alacsony emberek...

Kételkedve szóltam közbe: esetleg japánok, kínaiak...

— Voltak azok is, de ezek mongolok — erősítette. — Sose felejtem, felcipeltem a csomagot, s ők jól fizető emberek. Igazságosak! Örökké pénzt adtak. Én kaptam 200 forintot, 300-at, egyik adott öt dollárt. Még a dollár járta meg a márka. Volt csubukpénzem is.

Erre már firtatni kellett a szálloda működési módját is.

— A szálloda egybe van, de egy része ennek a nőnek a sajátja, és azt külön működteti. Én az ő szavai után megyek, mert nem kérdezősködtem soha. Egy-egy szót, amit mondott, azt meghallgattam, mikor tévézgettünk, ez-az... Aztán megbántam, hogy eljöttem. Mondom: Jól van, cigány! Mert kicsit elszegényedtem a házépítés után. Ej, mondom, nem tetszett a a cigánynak a paprikás! A pörkölt! Most jó a penészes puliszka is!... Elgondolkoztam magamban. Tetszik tudni, nagyon nehéz cigánynak lenni. Nem azt bántam, hogy nem vettem el, hanem lehet, még dolgozhattam volna nála. De beijedtem, mikor már háromszor bészólott, hogy mi van, nem tetszem? Ilyen szavakat mondott. Egyszerűen otthagytam. Meg is bántam volt.

Örökké törvényen kívül

Akkoriban még havonta kellett lepecsételtetni az útlevelet, mert munkavállalási engedéllyel sosem rendelkezett, csak egy hónapos turistavízummal. Következő útján három cigány társával telefonkábelnek ástak árkot, a nyolcvan centi mély árok méteréért 80 forintot kaptak az illegális napszámosok. ,,Ha keményen belehúzott, olyan 16 métert ásott egy ember egy nap tíz óra alatt, kapott nyolcszáz forintot." A magán alvállalkozóknak nyilván kiválóan jövedelmezett a dolog, a hatóság is szemet hunyt afölött, hogy az állami megrendelést feketemunkásokkal végeztették el jó évtizedig, ha nem tovább. N. G. legfeljebb egy-egy hetet tartózkodott itthon, rögtön tért vissza, a családnak évekig állandó jövedelme volt ismét. ,,A munkavállalási vízum sokba került volna a maszeknek, mert még csak egyéves vízumot adtak azoknak. Mi hát feketén dolgozgattunk. Ha szóltak, futottunk. Ha jött az APEH, menekültünk, ki merre látott."

A kérdésre, hogy meddig tartott ez, felesége felel: ,,ma es ez van". Ma ugyan vízumra nincs szükség, de munkavállalási engedély nélkül nem lenne szabad munkát vállalni. Nehéz azt megszerezni?

— Nem nehéz, de hogy mondjam: az anyagi helyzetünk nagyon gyenge. Ha én kimegyek Magyarországra, keresek százezer forintot egy hónapban. Az útiköltség drága, Brassótól a határig 480 000 lej, mikor utoljára voltam, 750 000 volt. Onnan elmenni Pestre, ötezer forint, onnan Pécsre, sokba kerül.

A jogi rendezetlenség örökös kiszolgáltatottsággal jár.

— Már azon gondolkoztam, nincs is értelme. Átvernek. Kinél voltam, kinél nem. Nem mondom, de bontottunk. Egy régi épületet. Magyar emberek dolgoztattak, őszintének látszottak, hittem bennük. Dolgoztam egy hónapot, kaja sem járt úgy ki, ahogy kellett volna, mert nem adott elég pénzt rá. Ezer forintot adott kajára, kevés pénz. Cigizek, és egy doboz legolcsóbb cigaretta 400 forint. A kilencven dekás kenyér 210 forint. Egy kiló szalámi 1500 forint, tíz deka felvágottat ha vettem. Kevés pénz, a munka pedig kemény. És végül nem fizettek ki. Felszólítást kaptunk az APEH-től: feketén dolgoztunk, takarodás ki! Nem akartunk erőszakoskodni, de fizessen ki! Nem vagyunk mi a szolgái! Ő nagyhangon beszélt, és mérgesen, aztán rendőrt küldött. Az ő rendőre volt. Az bészóllott nekünk, hogy így tesz, úgy tesz. Megtörtént, hogy nem fizettek ki. Na most, én nem olyan vagyok, hogy ha egy ember bűnt követ el, azért megítéljem az egész országot. Egy emberért nem lehet az egész országot megítélni, nem igaz? Most, hogy ezt eléhozom, itthon is sokszor fáj, hogy ugyanaz van: a cigányról mondják, ezt elvette, azt elvette. ,,Ellopták a tyúkot, ember", nem ezt mondják? Na, az én véleményem szerint a cigány is pont olyan ember, mint a magyar vagy más. Mindnyájan egyformák vagyunk, egy vér folyik az emberben. Jó, van gazember a cigányban is, viszont mások között is éppúgy — zárja fejtegetését.

Házalás

Keserves kudarcok után társaival rátaláltak egy másik mesterségre, mely inkább megfelelt nekik, országjárásba kezdtek. Azt állítja, nincs település az országban, ahol meg ne fordult volna.

— Volt úgy, hogy árultunk. Foglalkoztunk bizniccel. Megvettük a Józsefvárosi piacon a kínaiaktól, és jártuk a falvakat. Eleinte jól ment. Mert vettem egy pár cipőt például ezer forintért, s odaadtam 1100 vagy 1200-ért. Azt szívesen bárki megvette. Lehet, tudta, mennyi az ára, de gondolta: mivel elhoztad, azt a doboz cigit nyerd meg te is rajta. Én is odaadnám. És a sok kicsiből összejött nekünk, úgyhogy akkor megérte. Most olyanok lettek az emberek, félnek...

Eszembe jut, amit a tévéhíradóban láttam egy magyar adón a minap: a falu határába kitett táblán szinte kitiltják a cigány vándorkereskedőket a településekről: ,,Házalókat nem fogadunk!" Ha ehhez hozzávesszük a rendőri tilalmat és szigort, a 2005 után radikálisan megváltozott néphangulatot és az önvédelmi félkatonai szervezeteket, megérthetjük, miért lehetetlenedett el a házaló kereskedők helyzete.

Mondja is, osztrák munkavállalási engedéllyel kecsegtette a minap valaki, azt megpróbálná: mezőgazdasági munkán már a tavaly voltak kinn egyesek a telepről. Sajnálja, kedvére való volt a kereskedés, a kínai megbízott bennük, már hitelbe is kaptak tőle árut.

Kinti és benti cigány

Elengedhetetlenül fontos lenne a vevői bizalom is, az pedig odalett. Ma némileg tanácstalan:

— A cigányoktól nem kell félni. Én is nézem a tévében a nagy gyűlöletet. De értesse meg velem is, én tudom, mert láttam: ott fele a felivel van, ott a cigány a magyarral él, nem úgy, mint nálunk, és mégis.

— Ezt tapasztalta? — kérdem őszintén csodálkozva.

— Én láttam, nemhogy tapasztaltam! És Magyarországon olyan tanya sincsen, nemhogy város, ahol én ne jártam volna. Olyan telepen is jártam, ahol még az óvónő, de a polgármestertől a doktornőig is mindenki cigány volt! Például Hegyszentmárton, Pécstől le Villányon át a horvát határig, ott van! Ott az óvónőtől megkezdve mindenki cigány!

A magyar glóbusz Marco Polójától — leplezetlenül irigylem érte — muszáj megkérdeznem:

— Szóval, a magyarországi cigányok jobban állnak a mieinknél?

— Jobban. Ott olyan gondjik, hogy mit egyenek, nincs. A kaja megvan. Hogy nincs BMW-je vagy még jobb autója, igen, de az ennivalója megvan. Nálunk az a gond. Gondolja meg, mikor a kukából hozzák a penészes kenyeret, és megeszik...

Úgy vélem, szociológiai hitelességű ténymegállapítás, Romániában ugyanis az éhezés, a nélkülözés egyéb fajtáival bőven kiegészítve, különösen télen, általános a roma telepeken, még a szentgyörgyi Őrkőn is, noha itt a segélyszervezetek számottevően enyhítenek a nyomoron.

A családban beszédtéma lehet a kinti cigányok magasabb életszínvonala, mert a feleség is közbeszól: ott a gyerekeket tudják iskoláztatni normálisan, nem a kukából ,,ruházzák magikat, mint nálunk, ahol még a cipőt is onnan szerelik". Ezt együttérzéssel mondja, hozzátéve, hálát ad az Istennek, hogy ő nem szorul rá, de még nem tudja, mit érhet. Pillanatnyilag a tavasz próbára teszi a családot, havi egy hét munkája ha akad, 50 lejes napszámra hívja el valaki, itt a május, még Magyarországon nem járt az idén. Szent György-napokon fellép harmadikos kislánya a színpadon, és szidja szüleit, miért nem nézik meg.

— Én lemennék, de hogy tegyem, mikor annyi pénzem nincs, hogy egy fagylaltot vegyek neki, vagy egy sört megigyak. No de én hallgassak: vannak itt benn, a gödörben olyanok, hogy tízen-tizenketten laknak egy viskóban. Azoknak az életjükről mit tudnak az urak?