A hosszú élet titka

— Bereckben születtem 1907. november 25-én — kezdte visszaemlékezéseit az idős asszony. — Ha megérem, fél év múlva százkét éves leszek. Sokan kérdezik tőlem, hogy mi a hosszú élet titka. Ezt néhány pontba foglalva tudnám megválaszolni, aminek feltétlenül köze van a hosszú élethez. Ezek a következők: soha nem dohányoztam, és nem fogyasztottam szeszes italt, kivéve, ritka alkalomkor, amikor egy fröccsöt vagy egy pohár sört megittam. Igyekeztem mindig egyensúlyban tartani a lelkivilágomat. Még aktív dolgozó koromban reggel hat órakor keltem, és megittam egy kisebb pohár vizet, lenyeltem egy kávéskanál mézet. Ezenkívül ritkán maradt el a tíz-tizenöt perces torna. Összeállítottam magamnak egy olyan tornát, amely sorban a testem minden izmát kissé megmozgatta. Ezután már jött a napi robot, ami legtöbbször a tizenhat órát is meghaladta. Ez az iram tartott addig, amíg hatvankét éves koromban nyugdíjba küldtek, bár még szerettem volna dolgozni, mivel csak tizenöt év munkaidővel rendelkeztem.

Varrt és zongorázott

— Persze, azért mindig foglalkoztam valamivel, hiszen családom volt, és abból a kevés nyugdíjból kellett eltartani. Kellett a pénz. Két dolgot tudtam, varrni és zongorázni. Mindkettőt még diákkoromban tanultam Brassóban, ahol a római katolikus Ferenc-rendi zárdában tanultam pár esztendeig. Így vállaltam varrnivalót, és magán-zongoraórákat tartottam. Az utóbbi különösen nagy szerepet játszott az életemben, mert nem csak pénzszerzést jelentett, hanem lelki feltöltődést is a sok nehéz, sokszor durva házimunka után. Ha késő este is, de mindig szakítottam fél órát, egy órát a magam szórakozására, amikor belemerülhettem kedvenc zeneszerzőim számaiba. Ezek Liszt Ferenc, Bramhs, Chopin és még sokan mások. Bachot is szerettem. Így szinte autodidakta módon továbbfejlesztettem magam a zongorázásban. Annyira, hogy többször nyilvános előadásokon is szerepeltem. Bár nem voltam tanügyi káder, de ettől függetlenül több tanítványomat felkészítettem fellépésekre, iskolai ünnepségekre. Azonkívül akkoriban a felnőtt fiatalság is gyakran rendezett énekes népszínmű-előadásokat, amelyeknek a zene-ének betanítását, kíséretét szintén én végeztem. Ezáltal hozzájárultam Bereck kulturális életének fejlődéséhez. Akkoriban egy női egylet is működött, amelynek én voltam az elnöke. Hetente egy alkalommal összegyűltünk, és megbeszéltük a problémáinkat, recepteket tanultunk, kézimunkamintákat cseréltünk, megtanultuk a kertészkedés alapfogalmait. A népes, szegény családok gyermekeinek a nyaraltatását is megszerveztük. Egy bizonyos ideig ilyen túlzsúfolt tevékenységgel teltek a napjaim.

Átélt két világháborút

— Most nem kronológiai sorrendben, de visszaugrom az időben, és beszélek egy keveset a gyermekkoromról. Azt sem tudom, hol kezdjem el, annyira változatos és élménydús volt, akárcsak a későbbi felnőttéletpályám, hiszen átéltem két világháborút annak minden szenvedésével és megpróbáltatásával együtt. Végigjártam és kipróbáltam a társadalom minden lépcsőfokát. Nyolcéves koromig a gyermekkorom zavartalanul, boldogan telt el. Édesapám MÁV-állomásfőnök volt Gyergyó­vaslábon, ezért kiegyensúlyozott tisztviselői státusban éltünk. Aztán jött az első világháború, amikor el kellett menekülnünk a román betörés miatt, hiszen Bereckhez nagyon közel volt a határ. Budapestre irányítottak édesanyámmal, nagymamámmal és három testvéremmel együtt, ahová hosszas, keserves utazás után érkeztünk meg. A bátyám tíz-, a húgom négyéves volt, én pedig nyolcéves. Akkor született még egy fiútestvérünk. Édesanyám betegen, magas lázzal jött velünk. Budapesten a mentőorvosok azonnal kórházba vitték, három hónapig szenvedett, de az életét nem tudták megmenteni, harmincegy évesen elhunyt. Egy hétre rá az alig pár hónapos kisöcsém is meghalt. Mindketten a Farkasréti temetőben nyugszanak. Ez volt az első nagy csapás az életemben.

Visszatérés Erdélybe

— Budapesten nyolc hónapig voltunk, majd visszatértünk Erdélybe. Édesapámat, miután letette a hűségesküt a román hatóságok előtt, Brassóba helyezték át. Az elemi iskolát, majd a gimnáziumot Brassóban végeztem. Oda írattak be, ahol még magyarul lehetett tanulni. Előbb a zárdába, majd a református szeretetházba, a leány-középiskolába és végül a római katolikus egyházi főgimnáziumba kerültem. Ott hét osztályt végeztem, és még lett volna egy évem az érettségiig, amikor az iskola nyilvános jogát megszüntették. A harminckét fős osztályból csupán hárman-négyen tudtak leérettségizni, azok, akik beszélték a román nyelvet. Egy bukaresti vizsgáztatóbizottság előtt kellett felelni. Így a többi diák szétszéledt, akiknek tehetősebb szüleik voltak, azok többnyire Magyarországra mentek tovább tanulni, a többiek pedig az iparban próbáltak munkát találni. Ebben az időben édesapám hazaköltözött Bereckbe. A hazaköltözés fő oka az volt, hogy beteg, özvegy édesanyja mellett lehessen. Bereckből járt szolgálatba vonattal mint vasúti főellenőr. Nehéz, felelős munkát végzett, csak szombatonként tudott hazajönni a családjához. Nem sokat volt velünk, de az a pár nap is sokat jelentett számomra, mert hasznos tanácsokkal látott el, arra irányította a figyelmemet, hogy mindenben — az irodalomban, a zenében, az emberi magatartásban — az értékest felismerjem. A bátyám Gyulafehérvárra, a római katolikus teológiára ment, mert egyedül csak ott tanulhatott tovább felső iskolában magyarul. Ott két évig tanult mint kispap, de semmi hivatást nem érzett a papi pálya iránt, ezért kiszökött Budapestre, ahol pénzügyi szakot végzett, családot alapított, és ott élt haláláig.

A Khell család

— Én 1929-ben férjhez mentem egy berecki örménymagyar kereskedőhöz. Igen jó házasság volt, nem csak érzelmileg, hanem anyagi szempontból is. Apósom a környék egyik leggazdagabb embere volt, ezért én is megismerhettem a gazdagok társadalmi életét, cselédeink, bejárónőink voltak, nem beszélve a saját teniszpályánkról, a személygépkocsinkról stb. Nagyra becsültem az egész Khell családot, mert igazi becsületes, szorgalmas ember módjára százéves múltra visszamenőleg szerezték a vagyonukat, és felneveltek nyolc gyermeket. Az öt fiú közül egy hősi halált halt az első világháborúban, a többi mind egyetemet végzett, orvos, tanár, gyógyszerész lett belőlük. Az én férjem volt a legkisebb, az üzletet ő vette át és vezette tovább. A Khell lányok az akkori idők legrangosabb intézetében, a nagyszebeni zárdában nevelkedtek. Az egész család sokat jótékonykodott, senki üres kézzel nem ment el a házukból, a község fejlődéséhez kért hozzájárulásban is az elsők között voltak. Ilyen körülmények között ért minket a második világháború. A férjem katona volt a székely határőrségnél, törzsőrmesterként tevékenykedett. Én itthon maradtam három kiskorú gyermekemmel és tehetetlen, idős anyósommal.

Ismét menekülni kellett

— Mivel vidékünkön nagy harcok folytak, kénytelenek voltunk elmenekülni. Sűrű lövések közepette a lángokban álló faluból három gyermekemmel az utolsó vonattal elhagytuk Berecket. A kislányom akkor nyolc hónapos volt. Hónapokon át marhavagonokban, a földön feküdve sokat szenvedtünk, azt elmesélni nem is lehet, micsoda szenvedéseken mentünk keresztül. Amint jöttek az oroszok a nyomunkban, úgy menekültünk tovább, tovább, míg Csehszlovákiában kötöttünk ki. Prágától kb. hatvan kilométerre harapófogóba kerültünk. Előttünk az angolok, mögöttünk az oroszok... Hol az egyik, hol a másik bombázott, gépfegyverezett, mindennap a halállal néztünk szembe. Így éltük meg a második világháború végét. A fiatalok, a függetlenek átmentek az angol zónába, ahol kulturált körülmények közé kerültek. Mi ott maradtunk a gyűlölködő szlovákok között, akik még az utolsó falatunkat és a megmaradt pengőnket is elszedték, majd vagonokban visszatoloncoltak Magyarországra. Budapesten már rokonaink éltek, akik hozzásegítettek, hogy bejussunk a Horánszki utcában székelő román nagykövetség épületébe, ott megkaptuk a hazautazáshoz szükséges iratot arról, hogy román állampolgárok vagyunk.

Marhavagonban hazafelé

— De ezzel még nem ért véget a szenvedésünk, mert az út hazafelé marhavagonokban, a földön feküdve, éhesen két hétig tartott. A kivonuló orosz vonatok igénybe vették a mozdonyokat, minket pedig mindenhol holtvágányra löktek. Legtöbbet a vízhiány miatt szenvedtünk. Még inni sem jutott, nemhogy tisztálkodásra, arról álmodni sem lehetett. Megtetvesedtünk, megrühösödtünk, a gyermekek belázasodtak. A kislányom egyéves és nyolc hónaposan már a halál torkában volt. Onnan kaptuk hazafelé az első segítséget, ahonnan álmunkban sem vártuk. A minket szállító szerelvény mellett megállt egy szovjet katonavonat. A katonák látva a síró, éhező gyermekeket, konzerveket hoztak nekünk, és az akkor átvett reggelijüket is nekünk adták.

Kuláklistán

— Végre hazaértünk. Csonttá fagyva, legyengülve, de mindannyian életben. Akkorra már a szüleim és a férjem is hazakerült, akik már lemondtak arról, hogy engem és a három gyermeket még egyszer életben fogják látni. Ez egy olyan hihetetlen nagy isteni gondviselés volt, hogy én soha egy könnyet nem ejtettem az elveszett vagyonért, jólétért, hálából azért, hogy a jó Isten a család miden tagját életben hazavezérelte. Pedig utána még mennyi emberfeletti nehézség következett, amikor koldusszegényen új életet kellett kezdeni egy szál ruhában, állás nélkül. Éppen csak a kifosztott, nagyon megrongált házunkat kaptuk meg, de az is jelentett valamit, hiszen hajlék volt a fejünk fölött. A szomszédok, az ismerősök mindennel kisegítettek, ki egy-két pléhkanállal, ki egy kenderlepedővel, törülközővel vagy egy váltó fehérneművel. Nagy ajándék volt az akkor, amitől teljesen megváltozott az életszemléletünk. Megtanultunk a kevésnek is örülni, szívesen, örömmel dolgozni, küzdeni. Koldusszegényen is felkerültünk, mint volt kereskedők, kizsákmányoló osztályellenség, a kuláklistára, annak minden következményével. A férjem csak napszámosmunkát kaphatott, én kosztosokat vállaltam, mostam, takarítottam nekik, s így lassacskán, lépésről lépésre új életmagra kaptunk. A gyermekeket iskolába, a kézdivásárhelyi gimnáziumba tudtuk küldeni, a kislányom a berecki elemi iskolába járt. Jómagam tizenöt évig pénztárosként a helybeli gyógyszertárban dolgoztam.

Így éltem meg a százegyedik életévemet. Sajnos, most már szinte tehetetlen vagyok, ezért van bőven időm elmélkedni, visszatekinteni a múltra.