Herman Rosnert kihozta a sodrából, ami adóügyben történik. Az adócsalók elleni populista kormánykampány nyomán bevezetett átalányadó kivetése óta a megyében több száz családi és kisvállalkozó is kénytelen volt felszámolni cégét, holott megélhetése függött tőle, és az államnak inkább hasznot, mint kárt jelentett, most azonban kénytelen lesz a segélyre szorulók sorait gyarapítani — állítja a kereskedelmi és iparkamara elnöke, és nyilván sok az igazság szavaiban.
Az elnök hozzáteszi, az adót inkább azokra kellett volna kivetni, akik annak idején részt vettek a privatizációban, és most a milliomosok listáin feszítenek, bár szerződéses kötelezettségeiket semmibe vették, és többszörösen becsapták mind az államot, mely nekik potom pénzen eladta vállalatait, mind az egykori alkalmazottakat — embertársaikat ugyebár —, akiket mihamar utcára tettek, bár azt ígérték: továbbra is munkát adnak nekik. Nem egy közülük ócskavasként bocsátotta áruba az egykori gyárak gépeit, és pénzzé tette a jóformán ingyen ölébe hullott telkeket, épületeket. A busás haszon meglátszik az illetők mai anyagi helyzetén, azon, ahogy máról holnapra dúsgazdagokká lettek, és elképzelhetetlenül fényűző módon élnek.
A rablást annak idején mások is végignézték, most Rosner Hermanon volt a sor, hogy felháborodását a világ elé tárja. A társadalmi igazságtételhez persze egy újabb forradalom is szükségeltetne, a jóvátétel tehát egyelőre alighanem elmarad.
Ami nem jelenti azonban azt, hogy a számonkérésről is le kellene mondanunk.
Megfogalmazott ugyanis a kamara elnöke ennek kapcsán egy még emlékezetesebb dolgot: ,,Kovászna megyében csak a Secuiana nadrággyár, a Covalact tejgyár és a bibarcfalvi ásványvíz-palackozó magánosítása volt sikeres. A legtöbb esetben a vállalkozók csődbe juttatták a magánosított gyárakat, munkanélküliek ezreit varrták az állam nyakába, és soha nem fizettek osztalékot a kisrészvényeseknek."
Igen, ez történt, és kit vontak érte felelősségre? Jóformán senkit.
Eszembe jut egy sajtóértekezlet, melyen a privatizációs hatóság volt igazgatója könnyes szemmel — épp valami korrupciós kivizsgálás folyt őurasága ellen, és rettenetesen sajnálta magát — árulta el, hogy bizony általános gyakorlat volt a versenytárgyalások megrendezése, s a maga védelmére azt hozta fel: ő bizony kismiska volt azokhoz képest, akiknek a mienknél jóval gazdagabb megye jutott. A versenytárgyalások megrendezésének egész módszertana alakult ki, az előre leosztott szerepek szerint a felbérelt ,,versenytársak" csak azért jelentek meg, hogy a kiszemelt gyár biztosan annak a markába kerüljön, aki azt magának kinézte. Hogy a megvesztegetett hatóság efölött sok helyütt szemet hunyt, illetve bűnsegédi szerepet játszott az ügyletben, az ma már nyílt titok.
No de az említett három példa! Tényleg, mi történt, és mikor világítják már át végre valóban az olyan volt állami vállalatok privatizációjának kétes vonatkozásait, mint a szentgyörgyi, a kovásznai és kézdi bútorgyárak, a gépgyár, az uzoni szeszgyár, a kézdi csavargyár, az autóvillamossági gyár, a volt Bazalt, a gabonalerakat, a volt Poliprod, a keményítőgyár, a rétyi lenfeldolgozó stb., vagy azt, mi történt a kisipari és fogyasztási szövetkezetek sok termelőegységével, a malmokkal, a likőrgyárral, a húsfeldolgozókkal, a szállodákkal, fürdőhelyekkel, mi az állami gazdaságokkal stb. — melyekből valamikor egy megye élt meg, és melyek ma legfeljebb árnyékai önmaguknak, ha nem állnak vagy fosztattak ki teljesen?
Annál ugyanis, hogy azt állítjuk — és alighanem megalapozottan —, hogy a talán száz vállalatból mindössze hármat magánosítottak sikeresen, azt hiszem, rosszabbat mondani sem lehet magáról a folyamatról, sem azokról, akik azt levezényelték.
Ha pedig a felelősségre vonás késik, annak oka egy lehet: hatalom birtokában van a szerződésszegők jó hányada, és nyilván addig fogja húzni az időt, ameddig az elévülés felmenti minden büntetés alól. A közvéleménynek azonban igazán nem érdemes hallgatásával falaznia nekik. A sajtónak külön rovatot kellene nyitnia, hogy a még élő tanúk és kárvallottak végre a nyilvánosság elé tárhassák, amit különben a sírba vinnének magukkal, és ami, az illetékes szervek lomhaságát ismerve, bizton állíthatjuk: örök titok marad, ha nem lépünk idejében.
