Idén ünnepelheti a magyar verskedvelő közönség a múlt század egyik nagy, tragikus sorsú költője, Radnóti Miklós születésének századik évfordulóját, akit egyik gyönyörű versének baljós jóslatát beteljesítve, végül is megöltek, mert maga sosem ölt.
Igen számtalan megrendítő idézettel lehetne bizonyítani, hogy előre látta sorsát, s költészete ebben az állandó idegfeszültségben, a közeledő halál baljós előérzetében vált hatalmas költészetté. Mert Ő ― mintegy a sorssal szemben is ― írt, ahogyan a Második ecloga híres soriban megfogalmazta, nem is tehetett mást. ,,Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én…"
És e fogadalmához mindig, minden körülmények között, élete utolsó napjaiig tartotta magát, amikor holttestét kiföldelték, viharkabátja zsebében találtak rá a véres bori noteszére utolsó, a halállal versenyt futva írott megrendítő verseivel, a Razglednicákkal, bár a jelző ― ,,megrendítő" ― itt keveset árul el Radnóti sorsáról.
Most, meggyilkolása után évtizedekkel kiadott Naplójának egy fontos részletével emlékezünk rá ― ahol pontosan és körültekintően, őszintén vall identitásáról, mutatva, hogy egyik gyönyörű verse, a század egyik legkihívóbb magyar verse, a Nem tudhatom ― nem volt véletlen. De azt is, hogy kit is öltek meg a szadista keretlegények a váltakozó erőltetett menetek végén…
