Az 1918―1920 táján mesterségesen kreált ,,nemzetállamok", Csehszlovákia, Jugoszlávia, felbomlottak. A hajdani kisantant államai közül egyedül Románia maradt ki az európai újrarendezésekből, új államok és autonómiák létrehozásának folyamatából, törvényszerű tehát, hogy bekövetkezik az, amit e sorok írója 1989. december 23-án reggel a Székely Mikó Kollégium kapujában, a tanárok egy csoportja előtt mondott: lesz Székelyföldnek autonómiája, de csak akkor, amikor az autonómiakérdés egész Európában megoldódott. Sokan csóválták a fejüket, kételkedtek a székely területi önkormányzat megvalósíthatóságában, mások telve voltak bizalommal.
Jogos-e a népszavazás?
Azóta közel húsz év telt el. Bebizonyosodott, hogy a székely nép ― nem nemzetiség, nem kisebbség ― autonómiája csak hosszú és kitartó munka eredményeként jöhet létre. Hogy valójában milyen nagy nehézségekkel kell szembenézni, arra alulírott (is) csak akkor döbbent rá igazán, amikor a 90-es évek elején Sepsiszentgyörgyön többen bírálták Király Károly ,,helytelen tettét", azt, hogy az alkotmány első cikkelyének ― Románia egységes, homogén nemzetállam ― megszavazásakor tiltakozásként elhagyta a román parlamentet. Valójában ekkor kezdett derengeni igazán, hogy a parancsuralmi rendszer agymosása miatt a nemzettársak történelmi ismeretei, politikai kultúrája annyira felszínes, hogy ez a továbbiakban az autonómia kiharcolásának egyik akadálya lesz. Számomra felfoghatatlannak tűnt, hogy létezhet olyan magyar ember, aki elítéli Király tiltakozását akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen útja az autonómia kivívása lehet. Ha törvénybe iktatják, hogy Románia egységes, homogén jellegű nemzetállam, akkor ezzel olyan eszköz kerül a román nacionalista elit kezébe, amely által hosszú évtizedeken keresztül megakadályozhatja a székely önkormányzat megteremtését. Az RMDSZ képviselőinek akkor nemcsak tartózkodniuk kellett volna a szavazástól, hanem Királlyal együtt kellett volna kivonulniuk a parlamentből.
Sajnos, Romániában az említtet törvényre hivatkozva akadályozzák nemcsak az autonómia létrehozását, hanem a szabad véleménynyilvánítás jogát is. A román állam helytartói, prefektusai törvényszékre küldik az önkormányzatok azon határozatait, amelyek népszavazás tartásáról intézkednek. Ez azért jogtalan, mert e népszavazások nem az autonómiáról kérnek döntést, csak a települések polgárainak véleményét kérnék ki arról, hogy szeretnék-e, ha Székelyföld autonómiát kapna. Nos, e nyolcvanszázalékos többséget alkotó székely népnek Romániában még véleménynyilvánítási joga sincs.
Struccpolitika
Ki kell mondani, a román nacionalista politikai elit hiába folytat struccpolitikát, köztük Háromszék, újabb nevén Kovászna megye helytartója, hiába nem vesz tudomást a székely népcsoport létéről, mert az akkor is létezik. Kézzelfogható tény a 700 000 fős székely nép létezése a történeti Székelyföldön, a mai Kovászna, Hargita és Maros megye területén. Hiába gondolja a Sepsiszentgyörgyön székelő új román prefektus, a román kormányzat nacionalista politikájának megbízottja, hogy ő egy román tartomány korlátlan ura, mert az akkor is a sebesi, az orbai és kézdi székelyek nemzetségei által ― nyolcszáz éven át ― vérrel védelmezett szülőföld, haza az itt élő őslakosok számára, függetlenül attól, hogy 1920-ban Trianonban e nép feje fölött, megkérdezése nélkül e területet a nagyhatalmak az akkor alig negyven éve fennálló román királyságnak adományozták a ,,hajlékony" politika gyümölcseként, jutalomként.
Ha a prefektus valóban e térség népének javát akarja, s pártatlanul szeretné igazgatni, akkor felhagy azzal a beidegződött gondolkodással, hogy a helyi lakosságot másodrangú állampolgárnak tekinti. Sajnos, egyre nyilvánvalóbb az, hogy továbbra is a megszokott módon, gyarmatként szeretné kezelni a székelyeket, és elődei, a korábbi román prefektusok, valamint a parancsuralmi rendszer párttitkárai módjára legfőbb feladatának a románosítást tartja. Épp e sorok írása közben olvasom a helyi lapban, a Háromszékben, hogy az új prefektus létrehozta az ,,elrománosító névadó bizottságot", és az új címerbizottságot is. Aki ismeri a kinevezett személyeket, az azt is tudja, hogy az újságíró által használt megnevezés szomorú valóság. Az öttagú névadó bizottság három román tagja nemcsak távoli tájakról érkezett, de a helybéli, a 75 százalékban magyarlakta terület népének érdekeivel ellentétes értékrend képviselője. Az öt tagból álló címerbizottság négy tagja is román. E nemzetiségi arányok tükrözik a helyi, az őshonos magyar lakosság hátrányos helyzetét.
E magyar lakosságtól idegen személetű személyek akadályozhatják az intézmények, utcák névadását. Elsősorban az olyan neveknek fognak keresztbe tenni, amelyek a helyi magyar népesség szellemiségét, értékrendjét jelképezik. Például tegyük fel, hogy valaki azt javasolná, Sepsiszentgyörgyön cseréljék ki az osztályharc korát idéző Horea, Cloşca és Crişan utcanevet Illyefalvi Németh Lászlóra, aki az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején az első osztrákellenes katonai lázadás egyik vezetője volt, majd Háromszék kormánybiztosaként vezette a szék közigazgatását, szervezte a háromszékiek katonai erejét, buzdított az osztrák reakció és a szolgálatába szegődött román ellenforradalmárok elleni harcra: e bizottság véleményezése ez esetben egyértelmű volna, hiszen többségüknek édesebben hangzik a Horea, Cloşca és Crişan, függetlenül attól, hogy e három személy tevékenységéhez több száz ártatlan magyar ember lemészárlása fűződik, és az égvilágon semmi közük Sepsiszentgyörgyhöz. Nos, előre borítékolható, hogy e bizottság igyekezne megakadályozni az utcanév cseréjét. Gondoljunk arra, hány éven keresztül próbálták megakadályozni a Petőfi Sándor utcanevet. A települések címerei is hasonló meggondolások, elbírálások alá juthatnak, itt egy magyar szavazattal szemben négy fog állni.
Tisztogatnak A helytartó, a prefektus, Codrin Munteanu a megyei tanács elnöke, Tamás Sándor szerint megkezdte az etnikai tisztogatást. E két bizottság kinevezése, nemzetiségi összetétele jól mutatja, hogy a perfektúra ura a továbbiakban hogyan és milyen arányban fogja bevonni a magyarságot a saját ügyei intézésébe. A bizottságba kinevezettek neve jelzésértékű, egyértelműen mutatja, hogy a prefektus milyen politikai és nemzeti elkötelezettségű személyekre kíván támaszkodni. Egyértelmű: nem képviseli a helyi őslakosságot, hanem csak az utóbbi pár száz évben, illetve néhány évtizedben ide telepített, 23,35 százalékarányú népességet, a románságot. Érdekes módon az Országos Diszkriminációs Tanács is épp most találja az itt élő románok számára diszkriminatívnak, hátrányosnak a két évvel korábban szervezett Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját. Azonban, ha a mócok, a máramarosiak, más, saját regionális tudatú közösségek hasonló ünnepeket szerveznek, az helyes, ha a magyarság valamely csoportja szervez ilyent, az már sértő a románokra nézve. Nos, ennek elkerülésére javasoljuk a Háromszéki Románok Világtalálkozójának megszervezését, természetesen olyan tájegységben, ahol a román közösség többséget alkot. Újabban egyre inkább bebizonyosodik, a legjobb védekezés a támadás. Ebben jó példával jár elöl Băsescu, minden románok elnöke, aki érdekes módon egyre gyakrabban rándul Háromszékre, s fecseg az alkotmányról, a szegény románság hátrányos helyzetéről. Mindezt szemrebbenés nélkül, edzett hajóskapitány módjára képes mondani akkor, amikor az elmúlt tizenkét év alatt a tizenöt százalékos magyar részvételt az állami intézmények élén az RMDSZ csak nagy nehézség árán tudta ötven százalékra feltornázni, s még így is jócskán elmaradt a hetvenöt százaléktól. A prefektus nagyon jól tudja, miért koslatnak, jönnek-mennek a kormánytisztségviselők, a miniszterek, ígérgetnek fűt-fát. Mert a cél: elszédíteni a székelységet még az autonómia gondolatától is. Úgy képzelik, hogy ígéretekkel le lehet állítani az autonómiáért megindult küzdelmet, úgy értékelik, hogy itt az ideje leszámolni ezekkel az arcátlan, tüntetéseket szervező, másodrangú állampolgárokkal, akik ahelyett, hogy besimulnának a homogén nemzetállamba, az önmaguk kebeléből kinevezett személyek által vezetve, saját törvényeik, szabályaik szerint szeretnének élni. Hát ez égbekiáltó gonoszság! Megengedhetetlen! A prefektus el is határozta, megleckézteti e renitens népet. Úgy látja, hogy illene móresre tanítani, kioktatni román demokráciából, nemzeti egyenlőségből, a megfelelő alázatra az ,,ősi román földön". Meg kell mutatnia, hogy ki az úr a…! Nos, nagy hévvel hozzá is fogott a románosításhoz, a székelység nemzeti arculatának további silányításához. Európai mércét! Véleményem szerint a prefektusnak nem szabadna feladatát ebben kiélnie. Neki is hozzá kellene járulnia a megye gazdasági életének a fellendüléséhez, nem pedig akadályozni az önkormányzatok működését. Véget kellene vetnie a magyarellenes hangulatkeltésnek. Konfucius szavaival élve, tiszteletben kellene tartania a helyi hagyományokat. Ha szívére hallgatna, s nem a szélsőséges nacionalista tanácsadókra, akkor jobban tudná szolgálni e térség lakóinak érdekeit. De nemcsak neki, hanem a román kormányzatnak is tudnia kellene, hogy nem a magyar nemzeti közösség felszámolásában érdekelt, hanem abban, hogy európai mércék szerint rendezze az autonómiakérdést. Jó lenne, ha a magyarság szétverését szolgáló intézkedésekre elfecsérelt hatalmas energiákat az alacsony életszínvonal felszámolására fordítanák. Romániában lenne, mit tenni! Több ezer kilométer hosszú sugárutak, hatalmas öntözőrendszerek megépítése stb., mind-mind olyan feladat lehetne, amely munkahelyet teremtene, minden népcsoport érdekét szolgálná. Ehhez kellene a belső nyugalom, a polgárok otthonérzete. Meg kellene érteni végre, ha a nemzeti kérdés megoldódik, akkor többé nem kell vele foglalkozni, nem kell kitalált történelemmel traktálni, butítani 21 millió embert, nem kell militarizálni Székelyföldet. E sorok írója nem hiszi el azt, hogy a 21. században a rendőrkaszárnyák emelése — amilyen Sepsiszentgyörgyön épül, és amilyeneket más székely városokba terveznek — lenne a megoldás. Nem hiszi el azt, hogy az említett összetételű bizottságok létrehozása viszi előre a székely-román kiegyezést. Ezt csakis a székely területi autonómia biztosításával lehet elérni, ennek ára természetesen a Székelyföldön élősködő, idegenszívű kiváltságos elit visszavonulása lenne. Úgy tűnik, igaz az a mondás: a kutya a szőrét elveszti, de szokásait nem. Az a véleményem, hogy azok tesznek a legnagyobb kárt Romániának, akik az autonómia kerékkötői, akik a székelység önkormányzási jogától való megfosztását támogatják. Némi reményt, bizakodást jelent számunkra az, hogy az Európai Unió tagországainak 40 százalékában, mindenütt, ahol őshonos népcsoportok élnek, hatékonyan működnek az autonómiák különböző formái, még az olyan ,,nemzetállamban" is, mint Nagy-Britannia. Román érdek is lehetne Meggyőződésem az is, hogy növekvőben azon románok száma is, akik kezdik megérteni, hogy a Romániában élők közös érdeke a gazdasági fejlődés, a jólét megteremtése, és ebben előrevivő erő a sokszínűség. Gondoljuk csak el, hogy Románia mennyit veszített azáltal, hogy megszabadult néhány millió más kultúrájú, nyelvű népcsoporttól. Felmérhetetlen kára származik a románságnak abból, hogy Erdélyben nem él egymilliós lélekszámú szász és német (sváb) közösség. Hasonlóképp nem lehet felfogni azt a kárt sem, amelyet a román hadsereg a nagy román ,,nemzeti hős", Antonescu marsall irányításával véghezvitt Moldva városainak zsidótlanításában. Még elgondolni sem lehet, hogy ha e tömegek ma szülőföldjükön élhetnének, milyen gazdasági pezsgést teremtenének. Hasonlóképp, ki tudná kiszámítani, hogy mit jelentene Románia számára, ha megőrizték volna Erdély városainak etnikai sokszínűségét, magyar jellegét. Visszatérve a székelység kérdéséhez: még mindig megmaradt egy olyan kompakt magyar közösség, amely még mindig képes lenne hatalmas erők mozgósítására, ha engednék, hogy szorgalma révén felemelkedjék abból a letargiából, amelybe a másodrangú állampolgári státusa, az idegenek általi vezetés és a peremlétre szorítás nyomta. Az otthonérzés megteremtésével olyan pozitív energiák szabadulnának fel, amelyek előrevinnék Székelyföld magyar és román népének jólétét, amely egyben Románia érdeke is.
