A patakzó aranyból, az érmék csengettyűjéből visszhang kélt a kutyafejű barbárok szőrös fülében; így a legenda. Visszhang, lódobogásos, katedrálisokként növekvő hegygerincek közt bolyongó, lázadó üvöltés. És ott voltak a lovak, az almásderes, a kesely, az ében, vágtában, elöl, míg lehullott az aranyak esője, magyar erszényekbe gyűlt, mint bőrtömlőkbe a lélegzetvételnyi forrás csillámvize egykoron, oly szentséges időkben, midőn kerek aranyvértezet függött a koponyatető körül, egyszerre védő és gyötrő — királyi palást, aranybulla feletti, midőn a kard nem volt még kiállított dísztárgy, koptatott, hadviselt fegyver, hanem győztes, damaszkuszi fém. Ima fogantatásakor az isten elhallgat, és felnöveszti a felszálló sóhajt cselekedetté, hadd legyen úgy... S az elhullatott földi kincsből — az aranyérméből napgolyó lesz, vagy ostya, mely fehér, akár a kolostorok csöndje a konzisztóriumban. Timurlenk, Dzsingisz és Batu kán, a koponyatemetők ötvenezres lélekszáma egy helyen bármily elrettentő is, hálás és hálátlan utókorok számára, bizonyos az, hogy a történelem nem tűzkerék, mely ismételten egy mondat tengelye körül forog, a megvakíttatások, kerékbe töretések, kivágott nyelvű elhallgattatások ellenére sem. A történelem gordiuszi csomó, maga a tanítható, de soha nem ki- és megtanulható ember, mert a kétezer grammos agyvelő nem tűr és nem fogad be értelmetlen képletet, csak tükörként vakító geometriát, szellemet, mely építkezik, rögeszmésen ugyan, nem az inkvizítori hóhérszolgálat jegyében, hanem olyan, süllyedő vagy üdvös korszakok kifutópályáin, amikor a nagyváradi királysírban nemcsak Szent László földi maradványai pihentek, hanem az eltékozolt századok kőbe kalapált keresztes hadjáratainak, a bombatölcséreknek, aknavetőknek, rohamsisakoknak vérfelhői mögött hosszan elüldögélt a halál, ez az örökre megbocsáthatatlan, és itt: bocsánatos, eves bűn... S a lovak patái feketén csillogtak, arannyá lett a patkó is talán, nem szerencsét hozóvá a földre szállott isteni rítusban, hanem Szent László szigorú, kérlelhetetlen, dühtől villogó szemében, s a sereg lazuló vágtájában is. A szentet nem lehet és kell megváltásra kikiáltani, üstdobbal, gyászzenével sem, főként éltében nem, szégyen levezetni neki, hogy miben is áll a szeretet jobbára kizsigerelt anatómiája. Csak két eszköz van itt, szemünk előtt, ama kor bonctanában a tiszta harag, mely isteni eredetű, és a hit lángpallosa. Ezért van az, hogy a Szent László-legendárium érvényes időben és időtlenségben is, a rettenet fenevadai közt kigyúl az Úr mécsese, s fénygömbbe zárja a varkocsos pogány tatár fosztogatókat, a korona fénykörébe, melyet utolsó hadieszközként emel a király a sötétedő égig, fohászként, hogy megmaradjunk a keresztségben. A tordai hasadék, mint királyasszonyok szemérme, átsüt a szűz időn, a prikolicsos babonák, láncbuzogányos hiedelmek száműződnek a megírhatatlan történelembe, melyben keressük a tények, évszámok csatasorai közt, a régészet döbbentő leleteit kutatva, a lehetséges igazságot, de néha, hóhullatásos estén felütjük a Magyar Legendák Könyvét, s lázas testtel, szellemmel visszanézünk a múltba, amelyből vagyunk. Ki engedte le a folyón azt a Hármaskoporsót? A hun király, Attila vajon mily szavakat ejtett, dallamosakat, vagy ázsiai tájnyelvet beszélt, rögöset, darabosat? E legendák tartanak életben — a szó legszorosabb értelmében, akár az agyagból égetett kerámia, vagy a bajonétos puska, megőrzött emlékek váza, mert erre, csak erre épülhet a hiteles, ezer- és Janus-arcú történelem, az egygerincű és -tövű tudás így válik egyénített alkotássá, melynek fő áramkörei végül csak a lélek töretlen nagyságában, ragyogásában mérhetők. A múltfolyam visszaleng a kezdetbe, a segítségért kiáltó Szent László gondolatának magja megtermékenyül a transzcendenciában... s onnan a visszaút a valódi világba csupa megtört varázs, szentséges kuruzslás, az arany anyag- s színváltozása, nem marad, csak a hófehér, apró kavics meghasadt föld felett, omladék alatt. Ebből erődtemplomot építeni nem lehet, de hinni igen, a csodát, mely mindig megtörténik, láthatatlanul.