Hétköznapi jelenet egy sepsiszentgyörgyi közintézményben: roma származású asszony intézné dolgát, érdeklődne, kíváncsiskodna, gyermekpénzért kilincselne, mert nem érti, mi történik, miért nem kapja.
Nem is igazán értheti, hiszen nem tud románul — ez a hiányossága (sorstársaihoz hasonlóan) vélhetően egész életében gondot okoz majd neki —, miközben az ügyfélfogadással foglalkozó, amúgy kedves és szolgálatkész hölgy meg nem tud magyarul. Szerencsére éppen kerül egy önkéntes, alkalmi tolmács, így valahogy kis türelemmel, tetten érhető jóindulattal kibogozzák, miről is lenne szó, hova, mikor kell mennie az asszonynak, hogy megkapja jussát. Miként más, nagyon sok hasonló társadalmi helyzetben levő ember, tétova, bizonytalan asszonyunk nincs könnyű helyzetben, nem érti pontosan, mi történik, hogyan kellene intézkednie, hogy tiszta képet lásson a bürokrácia útvesztőjében.
A közpénzből — tehát háromszéki magyar emberek jövedelméből is — fenntartott állami intézmény, melynek ezt a feladatot meg kell oldania — szociális kifizető ügynökségként emlegetik —, viszonylag új a munkaügyi hivatalok között, értelemszerűen új vezetőkkel, s a jelek szerint e méltányos kisebbségi elvárásokat semmibe vevő különös idők szellemiségét követi. Hiszen jó érzéssel és joggal egyaránt elvárható lenne, hogy ott, ahol számos családi, társadalmi ügyet kell intézni, lehessen legalább magyarul érdeklődni. De nem, ez nem sikerül, mert az adófizető háromszéki állampolgárokat kiszolgáló hivatalaink egy részében fityiszt mutatnak erre az elvárásra. Mert nem az itt élő közösség szempontjait tekintik elsődlegesnek, hanem az erősebb kutya elvét.
Jól van ez így, felebarátaim?
