Az elhúzódó, nagy publicitással járó konfliktus nyilván annyira megfeküdte a helyiek kedélyét, hogy elegük lett belőle, a felkínált megoldást pedig megkönnyebbüléssel vették tudomásul. Meglehet, az nem is nevezhető rossznak, s arra is bizonyító példával szolgál, aki elfogadta, nem kíván elnyomni senkit, mit több, a helyi kisebbséget nagylelkű nagyvonalúsággal, jóindulattal kezeli. Feltéve, ha az nem ragaszkodik elvakult módon ahhoz, hogy a központ legközepén húzza fel épületét, nem kívánja jelleget adó vonással eltorzítani a város arculatát, s a demográfiai valóságot meghazudtoló, azt meghamisító templommal változtatni rajta. Illetve hát, ha nem a védett zöldövezet rovására akar terjeszkedni, ugyebár. Nos, ha mindezek nem állnak fenn, ám tegye, amit eltervezett, építkezzék, és imádja istenét kedve szerint.

A nézeteltérés megszűnt, a tilalmat a tanács visszavonja, a betonkeverőt beüzemelhetik. Mindkét fél jól járt, úgymond, elégedettség és istenes hangulat költözik a szívekbe.

A demográfiai valóság persze a régi marad, az új istenházába járó hívek száma pedig a régi. Egy újabb, félig vagy háromnegyed részben üres templommal lett ,,gazdagabb" a Székelyföld egy települése. Az esetet emiatt lehetetlen nem az itteni egyházi épületek történetének összefüggésében is szemügyre venni. 1920 után sorra valamennyi faluban megjelentek az új felekezet, a többi rovására államvallási jogokkal és kiváltságokkal felruházott kultusz épületei. Ma már nem titok, többször megírták és bebizonyították, hogy a közmunkatörvény alapján, durva visszaélések és hatósági erőszak igénybevételével készültek el a tájidegen, bizánci kupolás építmények, azokkal hozatták tető alá őket, akik maguk addig ama kiváltságból, hogy az államvallás hívei legyenek, nemigen kértek. Aztán a betelepített, kiemelt javadalmazású pópák, csendőrök, jegyzők, bírók, idegen ajkú tanítók, adószedők, minden rendű és rangú hatósági személy ,,áldásos közreműködése" meghozta gyümölcseit, egyesek kezdtek ráébredni az előnyökre, melyekkel az áttérés jár. Volt, aki ,,belátta", ősöket is lehet cserélni, nemcsak jövőt választani, új mentorok oltalma alá helyezte magát, mások a kimondott zsarolásnak hódoltak be, egyeseket az igaz hit felismerésében a hatósági noszogatás vagy kecsegtetés segített, végül a kimondott hátrányok elől menekülést sem szabad kihagyni az okok közül. Nem is volt tartós a lélekvásár, tömeges visszatérésről, az új akol régivel való felcseréléséről is tud a história, amikor változtak a külső körülmények, és az lehetségessé vagy kívánatossá vált.

Egy üres templom furcsa alkotása az egyházi ornátusban fellépő hatalomnak. Új erőtér támad körülötte. Nem csupán a régi hívő lép be egy fokkal emeltebb fejjel annak kapuján, hanem mások számára is vonzást sugároz. De ha csak azt tenné! Tájainkon sokakban hamis hivatástudatot ébreszt: megtölteni az üres teret, benépesíteni mindenáron az új építményt, minél előbb és minél hamarabb ráébreszteni a helyieket, hogy egy pluszértékekkel felruházott kultusz előnyeit élvezhetik általa, illetve oda vonzani messzi földről az azonos hitűeket. Ne csodálkozzunk, hogy a még mészszagú, vadonatúj épületek tövében azonmód kétes legendák vernek gyökeret arról, hogy azok mai félig vagy háromnegyed részben üres volta tulajdonképpen átmenet egy valamikori és ennek folytán teljes joggal áhított, leendő lenyűgöző látogatottság között. A törvény által tiltott áttérítés némának tartott, valójában nagyon is beszédes falak révén is folyik.

S amikor az önrendelkezés nagy kollektív számadása elkövetkezik, a sok felesleges, mert üres épülettel mint nyakunkba akasztott malomkővel kell majd, ha lehet, megküzdeni: ha üresek, miért épültek, s ha megépültek, miért üresek? Valami olyannak a létezését bizonyítják, ami nincs, illetve ha nincs, akkor mi végre a bizonyítékok?

Amondó vagyok, ne lehetetlenítsük el majdani érvelésünket például rövidzárlatos, átgondolatlan döntésekkel.