Ülepileg. Nos, ülök és gondolkodom. Például azon, hogy a kormányszőlő egészséges fürtjén lógó miniszterszemek kitűnő életrajzai mögött hogyan fér meg ennyi elbaltázott döntés. Doktorok, docensek, honvédő akadémiát végző turisztikai miniszterek, kultúrdiplomaták, teológus agrárvezetők, és határ a tizenkét csillagos ejus ég.
Az egészségügyi „bárca" vezetője még Ferrarit is vezetett, nem csak kirendeltségi értelemben. Csak bányászvárosi kórházat nem. Gondolom, abban az esetben nem tört volna ropit a 10,7 százalékos (ebből 5,5 százalék az alkalmazott, 5,2 százalék a munkaadó verejtéke) hozzájárulás mellett a fizetős egészségügyi ellátás bevezetéséért. Persze, ebben a járulékban még a lepedőcsere sincs benne, mutatja a gyakorlat, amíg a bele nem csomagolt beteget boncolásra el nem szállítják. Ha ezzel a lépéssel sikerül felszámolnia kies hazánkban a csúszópénzt, utcát építek picinyke udvarom közepébe, és azt róla nevezem el. Legfennebb hálátlan utódjaim majd Balzacra módosítják. Persze, ha még fognak tudni olvasni.
A szállítás guruja nyereségessé szeretné tenni a vasúti szállítást, ezért úgy döntött, lassan felszámolja azt. Már az is nyereség, ha a kerékpárra és az egészséges életmódra átszokó ingázók nem terhelik majd az egészségügyis kolléga (rá)fizetős rendszerét. Persze, az autópálya és a repülőtér sem prioritása a jelenlegi kormánynak. Csak tudná megjósolni már valaki, hogy egyáltalán mi az. Talán a turizmus. Kalandturizmus az útviszonyok miatt, gyógyturizmus a majdani mofettákban, ökoturizmus az útszéli, igencsak védett madárfaj, a paráznabillegető révén.
A mezőgazdaságról nem merek szólni, holtakról vagy jót, vagy semmit ― tanítottak a nagyszülők. Aki nem hiszi, az majd az ősszel járjon utána. Áldott szerencse, hogy a miniszter úrnak teológiai képesítése is van. Még jól jöhet. Előbb az irrigáció, majd az irritáció és a prédikáció.
A belügyi tárca a helyi rendőrség megteremtésén dolgozik. A végtelenben találkozó párhuzamos struktúrákról is hallhatott, mert iszonyúan zegzugos az országos és a helyi szervek jogkörének labirintusa. Akárcsak ruházatuk, amely szerencsés átmenetet képez a postás és a vasutas öltözéke között. A legérdekesebb, hogy a helyi rendőrök bére a különböző hivatalokban alkalmazott alacsony köztisztviselői bérrel lesz egyenlő, míg országosabb társaik jóval magasabb fizetésért őriznek és védenek továbbra is. Gondolom, a csúszópénzek ellen majd itt is a fizetett rendőri szolgáltatások bevezetése lesz a megoldás. Éppen ütlegelik, kérem? Ennyibe kerül egy kiszállás, ha nincs önnél pénz, mert azt is ellopták, sajnáljuk... Majd legközelebb.
Az igazságügynek kormányszintű felelősségvállalásra van szüksége, ugyanis a törvénykönyvek (büntető és civil) fércelt módosításait nem áll szándékában a parlament két házán átvinni a nagy többség ellenére sem. Még szerencse, hogy ideje sincs rá. Képzeljük el, ha volna, persze arra is, hogy megfelelően kidolgozza a módosításokat.
Az oktatás helyzete sem rózsás. A problémák akut jellege már minden racionális magyarázatot érvénytelenített. Az egymásnak ellentmondó intézkedések (itt a tanítóképző, hol az óvóképző?, itt a szakoktatás, hol a szakoktatás?), a részreformok, a tételbakik és a mai napig hiányzó cél, illetve a céltól visszabontott hosszú távú reformlépések hiánya boldoggá tesz gyereket, szülőt egyaránt. Már, ha továbbra is boldogok a lelki és a szellemi szegények...
Nem folytatom a sort. Sokan vannak, sokfélék, és nem érdemelnek ennyi odafigyelést. Igaz, mi sem érdemelnénk ennyi törődést, leváltogatást, újszerű (meg-)vezetést. Szegény vidék ez a mi vidékünk. Szegény és eléggé magyar ahhoz, hogy továbbra is az maradjon. Még Kassák Lajos 1934-ben írt sorai sem mindig vigasztalnak, miszerint „a szegénység csak a gazdagság pompájához mérten reménytelen monoton jelenség, a saját körén belül azonban a szürkék végtelen árnyalatai, az indulatok fékezhetetlen vadsága, érzelmes szelídsége, a pesszimizmus mélysége és a csodavárás bűvölete váltakozik benne. A magam szegénységében sok barlangját és alagútját bejártam a szegénységnek, és végül is meggazdagodtam tőle." Azóta is sokan járják a morális szegénység, a szellemi szegénység és az ötletszegénység barlangjait, alagútjait, meg is gazdagodtak annak rendje és módja szerint, de mintha ez bennünket nem vigasztalna. A várt csoda pedig olykor leszáll hozzánk, ha egy kolbásztöltés erejéig is. Csoda, hogy van, miből tölteni.
Újra idézek. ,,Akkoron Übü papa az hátulját pirosra vakará, miért is az ángliusok Segszpirnek nevezévala el, és e néven több gyönyörűséges tragyődiát hagya reánk." Ezeket az Alfred Jarry által írt, Übü király, avagy a Lengyelek című műből idézett sorokat mottóként használta fel a Dilettánsok utazásában. Nos, én félek az áthallásoktól, a további kérdőjelektől, a dilettánsok utazásától, az ifjúsági igazgatóságok vezetőinek hátuljától, a ránk hagyott tragyődiáktól... Valami azt súgja, ezeknek a nagy tragyődiáknak mi fogjuk meginni a levét. A dilettánsok meg csak utaznak, utazgatnak... kegyesen intenek az elsuhanó ablakokból.
