A többnyire évekig elnyúló perekben a kínkeservesen kiböjtölt, rengeteg költés és idegenergia, még több idő és küszködés által kivívott határozatokat hiába hozta meg a halasztások végtelen sora után a bírói tanács, azokat még mindig nem veheti kézhez a peres fél. A számtalan fellebbezés után végre megszületett bírósági döntés nem jut el az érdekeltekhez, további heteken át vesztegel az iktatók vakvágányain, mert az intézmények költségvetésében a legkisebb, úgyszólván jelentéktelen tételre, a postai továbbítás díjára már nem futja. Utolsó garasaikat is elköltötték, kifogytak mindenükből, nincstelenül állnak, és üres tenyerüket mutatják az ítéletre váró, azt százszorosan megszenvedett ügyfelek.

Mit lehet erre mondani? Az unió egyik legrosszabb megítélés alá eső bírósági rendszere, mely miatt az ország még mindig amolyan jog-gyámsági felügyelet alatt áll, ahelyett hogy megpróbálna rákfenéiből, a korrupcióból és lomhaságból, a részrehajlásból és elfogultságból kigyógyulni, s felzárkózni bár az unió átlagának alsó szintjéhez, oda jutott, hogy az elemi működtetés dolgában kelt zavart, s azzal fenyeget, maholnap teljesen leáll. A hatalmas bírói fizetések mellett írnokai éhbérük miatt kénytelenek sztrájkkal fenyegetőzni, de van, aki náluk is rosszabbul jár: pár lejes díj miatt nem ismerheti meg, mit végeztek ügyéről. Tessék ilyen körülmények közt a jogállam fölényéről beszélni a dzsungelállapotok vagy a diktatúrák felett, az ököljogot ékesszólóan elmarasztalni, az önbíráskodásról elítélően szólni, és leszoktatni róla az embereket! Vagy akár azt állítani, hogy a rendszer a polgárért állna fenn, s hogy az egészben az ő igaza lenne a legfontosabb…

Nem először fordul elő, és nem csupán az igényekhez képest hihetetlen, hogy ez megtörténhet. Aki a bár arasznyi jövőbe is képtelen beletekinteni, önmaga működését bár a holnapig terjedően biztosítani, az legalábbis kétes jogon szab át sorsokat, vél tisztázni jogi viszonyokat, lép fel bölcs kádiként az emberek és az intézmények vitáiban.