Földink, Székely Szabó Zoltán, bécsi „Taxinész", ahogyan egyik könyvében meghatározza önmagát — taxisofőr és színész —, mintegy három éve gyötör, hogy mennék el Mikházára, ebbe a Felső-Nyárád menti faluba, ahol egyik megszállott színész barátunk, Szélyes Feri egy módosabb gazdákra emlékeztető csűrből Csűrszínházat varázsolt.
— Neked való, amit ott láthatsz — nyaggatott —, nézd meg, miként lehet a mesés álomvilágból valóságot építeni, a semmiből Kárpát-medencei jelentőségű létesítményt összehozni.
A Taxinész, azt hiszem, két év híján húsz évig a kisvárdai színházi fesztivál törzsvendége volt, nagyjából az ott bemutatott színpadi művekből válogatta ki azokat az előadásokat, amelyeket aztán Bécs városában az ausztriai magyarság számára futtatott. Igen, mert ezek a vendégelőadások egybefogták azokat a Kárpát-medencei térségeket, ahonnan Bécsbe valaha, a történelmi időkben instanciázni és kultúrát ,,csinálni" is jártak eleink. Aztán a Taxinész, amikor meglátta, hogy közös barátunk miben töri a fejét, és mit művel Mikházán, lemondott kisvárdai fellépéseiről, és a Nyárád mentére szegődött csűrszínházat csodálni, ennek jó hírét mindenhová megvinni, ahol magyarok élnek.
Régebbi időkben, a 90-es évek politikai fordulatai után Kelet-Európában is szóhoz jutottak és lábra kaptak a mindenféle teátrumok, hallottunk pince-, padlás-, zseb- és egyéb színházak születéséről, a modernkedés többnyire egzaltáltságból összerakott fészkei voltak ezek a hagyományos kőszínházak ellenében. Éppen Kisvárdán tartózkodtam magam is, amikor Göncz Árpád akkori magyar köztársasági elnök egyik színpadi munkáját mutatták be a jó temesváriak. Groteszk darab volt, s a rendezői elképzelést is a groteszkség felé lökték a körülmények. A kisvárdai színház egy szocreál fogantatású épületben lelt otthonra, hatalmas, amfiteátrumokat utánzó nézőtérrel és egy icurka-picurka színpaddal, mert építésének idején az volt a fő szempont, hogy a piros abrosszal borított szónoki asztalnak helyet biztosíthassanak, ahonnan majd az elvtársak szólhatnak a néphez. A temesváriak nem csak a színjátékot nyomorították be erre a szűk helyre, hanem a nézőteret is felvitték a színpadot lezáró hátsó függöny vonalára, és az ott kialakított állványzatra magunkat feltornászva néztük végig Árpi bácsival, a darab szerzőjével és Göncz mamával együtt az előadást. Furcsamód akár fizikailag is érinthető közelségbe kerültünk a szereplőkkel.
Miközben lenn, ha jól emlékszem, a hétszáz férőhelyes aréna székei üresen ásítoztak a színpad felé.
Színház a csűrben
Szóval, nem volt valami jó véleményem erről az akkor lábra kapott színházi kurzusról, álmodernkedésnek véltem, mert gyermeteg logikával is ki lehetett sütni, hogy a zseb-, padlás- meg pinceszínházakat valamikor kényszerhelyzet szülte. Vagy nem volt éppen kőszínház, vagy tiltott darabot, nemkívánatos rendezőt bújtattak el pincébe-padlásra és így tovább.
Csűrszínházról akkor még nem hallottam. Orbán Lázár bátyánk önerőből Csűrmúzeumot létesített a felső-háromszéki Bélafalván. Ez már épkézláb elképzelés és megvalósítás is volt: maga a csűr is népi építészeti érték, amely hagyományos mezőgazdasági eszközöknek biztosított szálláshelyet. Aztán később ugyancsak egy archaikus háromszéki falucskában, Kézdimartonoson láttam olyan csűrt, amelybe ennek gazdája a mezőgazdasági szerszámok és eszközök mellé kiállította a népi faragászat tárgyait is. Ezek harmonikusan összeillettek, kölcsönösen kiemelték egymást, erősítették a látogatóban a népi kultúra tiszteletét.
De a csűrszínház, mi és milyen légyen az?
Azt már elindulásom előtt végiggondoltam, hogy a csűr rég letűnt gyermekkorunk játéktere is volt, de — főleg rossz idő esetén — táncmulatságokat is rendeztek benne. Nem véletlen, hogy csűrdöngölő nevű, férfiasan szilaj táncunk is van. A megnevezés gyökerénél tapogatózva érzékelhetjük, hogy a csűr döngölt földpadlójának a két odorfája között keménynek kellett lennie, mert az arra leterített gabonát cséphadaróval csépelték, és fontos dolog volt, hogy a gabonaszemek ne vegyülhessenek a felszakadozott padló porával.
De a csűrszínház, milyen légyen az?
Mikházán a mostani háromnapos ünnepség mesehőse a most felavatott Csűrszínház volt. Építészeti kuriózum. Koszta Árpád műépítész, a hagyományos csűr minden jellegzetességét megőrizve, az építmény központi terére helyezte a színpadot. A régi csűrbe a rakott hordószekérrel is be lehetett, illetve be kellett állni lovastul. Ez a szerkezet eleve akkora játékteret biztosít, amelyen egy nagy létszámú együttes is táncra perdülhet. A csűr hátsó kapuja hagyományos ácsolatú építmény rusztikus keresztkötésekkel. Az első csűrajtó nem szárnyas, hanem harmonikaszerűen összecsukható. Emiatt a nézőtérre nem kell rányitni a deszka-,,függönyt". Az oldalfalak kiképzése is az ajtóhoz hasonló és ehhez illő. Népi ihletésű darabokat, táncokat ebben a környezetben ,,örökös" díszletben lehet játszani.
Ehhez az építményhez Keresztes Géza egy jurtaszerű, hatalmas nézőteret épített. Ennek belső faszerkezete, a domborított tartópillérek, a pillérek vasalása formájában, rusztikumában és anyagszerűségében szervesen kapcsolódik a csűrhöz, azaz a játéktérhez. A fedett nézőtér — a jurta — és a csűr nagy formája is arányos, egymáshoz illő, valami ősiséget sugárzó, a Makovecz Imre építészetére jellemző stílusjegyeket felmutató építmény, amely önmagában, játék nélkül is magához vonz tekintetet és gondolatot.
Akusztikája kiváló, a nézőtér klímája remek. Ha ezeket az adottságokat a hatalmas összegekből megépített szabványsportcsarnokokkal egybevetem, amelyekben a vas-, üveg- és fémszerkezetek idegtépő kakofóniává, rikoltozássá erősítik fel a halkan mondott szavakat is, és amelyekben a visszhang nem a tihanyi echó képzetét kelti, akkor döbbenünk rá, hogy okos tervek kifundálásával miként lehet ,,kivédeni" e negatív jelenségeket.
A négyszáz férőhelyes nézőtér ülőhelyei is rusztikus ácsolatúak, utcabútor-ihletésűek, a padsorok tekintélyes súlyúak, nehezen elmozdíthatóak.
A mikházai Csűrszínház háromnapos rendezvényei is tudatosan ehhez az épített és természeti környezethez igazodtak.
Tamási és Wass Albert
Tamási Áron Hullámzó vőlegény című színpadi játékát a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház 1979-ben mutatta be Tompa Miklós rendezésében. Mikházán a Csűrszínház-avatón a Marosvásárhelyi Színház Tompa Miklós társulata Török Viola vendégrendezésében vitette színpadra a tipikusan ,,tamásias" játékot. Török Viola ama színházba járó generációhoz tartozik, mely még láthatta a Tompa Miklós rendezte sepsiszentgyörgyi Tamási-sorozatot, s egy nagy ívű kitérő — nem szellemi, hanem földrajzi kitérő — után az immár a Tamási Áron nevét viselő sepsiszentgyörgyi színházban a Boldog nyárfalevél című színpadi játékot rendezte. Ez volt vizsgaelőadása a rendezői szakon.
A Hullámzó vőlegényben a művészi meghasonlás hullámvölgyébe sodródott férfi önösszeszedésének a mesék nyelvébe és világába áthelyezett paraboláját láthattuk a mikházi előadásban, olyan érzések közepette, hogy szerzője ezt a darabot éppen erre a színpadra írta. Bodrogit, a darab főhősét a giccses bóvlit gyártó művészi kompromisszumból, a vénlánnyal kötendő nász kötelékéből az igazi, üde, friss és fiatal Bogyó iránt fellobbanó szerelem váltja ki. A mesés kellékek és mesebeli fordulatok a csűr, a falusi környezet színpadára valók, oly módon, hogy a városi ember is értsen belőle. (Egyébként az erdélyi magyarság esetében nehéz lenne a ,,városit" elválasztani a falutól, hisz a nagy többség esetében a gyökerek visszakapcsolnak a vidékhez, a faluhoz.)
Csűrszínházi hangulatot leheltek a táncok, a világ magyarjai által már rég és végérvényesen rehabilitált Wass Albert-műsor, a fotókiállítás, a sepsiszentgyörgyi László Zsuzsa színésznő festettüveg-kiállítása, a könyvbemutatók — és mit mondjak még? —, Bartha Ernő kovásznai ökörsütő nagymester 300 kilogrammos borjújának felnyársalása, az elmaradt futballmeccs, amelyen Székely Szabó Zoltánnak kellett volna bíráskodnia, a ,,tamásias" hangulat a sportpályán is folytatódott, ahol megjelent három igazi szamár, a gyapjasabb mama, a szamár kismama és egy kedves szamárcsikó. Volt is sikere a szamárfogatnak a gyerekek körében, de igénybe vették a szamaras fogatot felnőtt vén szamarak is, mert a móka sem hiányozhat a mikházi csűrfesztiválról. Maga a falu is, mondhatni, eredeti, ősi arcát mutatja: tornácos, szőlőlugasos, virágoskertes, zsalugáteres meseházak sorjáznak mindenfelé.
Marosvásárhelytől nem egészen harminc kilométerre, Szovátától alig húszra van egy mesefalu. Hogy ez a városi világ érdeklődését milyen mértékben kelti fel, annak jelzésére legyen elegendő azt mondanom, hogy ,,fő műsoridőben" kilométeres, két utcaoldalas gépkocsioszlop szállta meg a falut, de jutott vendég a négycsillagos Reneszánsz Szálló és vendéglő udvarára, éttermébe, a sátrak tömege telepedett a porták hatalmas diófái alá. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, amint láthattuk, felkarolta az ötletet. Napok Múlva Bródy Sándor A tanítónőjét mutatják be, az iskola tanulóit a mikházi gyerekek közül válogatják ki.
Országokat behálózó tendencia, hogy a városi lakosság megszállja a falvakat, felújítja a saját tulajdonában lévő házakat, vagy felvásárolja a kótyavetyére kitett portákat. Ez a folyamat sok esetben az újfajta gyarmatosítás nemkívánatos eszköze, ez a típusú megszállás megbontja az etnikai arányokat.
Mikháza más. A faluhoz valamiképp kötődő, szokásait és építészeti örökségét becsülő seregek szálláshelye.
Ottlétünk során, de bármikor, aki erre kíváncsi, a 82 éves Szélyes Feri bácsi rokoni kalauzolásával megtekinthette a Kacsó Sándor-emlékszobát is, és eltűnődhetett azon, hogy a mai világ milyen keveset tud a közemlékezetből méltatlanul kisodródó íróról.
A mikházi csoda a semmiből született. Egy szenvedélyes színész, ifjabbik Szélyes Ferenc ötlötte ki, hogy a megmaradt csűrt, a körülötte lévő, majdan egy egész kempinget befogadó kertet felajánlja ennek a meseszép gondolatnak fészekül. És, figyelemre méltó módon, a támogatás, a támogatók melléje nőttek, és megtámasztották az ötletet. A nyárádremetei tanács, Marosvásárhely és ennek hivatalai, a Rotary Club és a többiek.
Olyan ez, mint amikor a Tamási-darab Bogyó lánya ki-be száll a hatalmas kancsóba, és megbabonázza Bodrogi Antal uramat, de a nagyszámú nézőseregletet is.
