A politikáról nem is igen beszélt, csak meg-meglegyintette, hogy jóban-rosszban együtt a helye mindenkinek; s hamar a katonai állapotra fordította a szót. Kicsi idő múlva azonban itt is bokorba lépett, mert midőn elősorolja vala az ellenség nagy számát, annak kalapot úgy tett, hogy ezt mondotta:
— Vagyis egyetlen magyar katonára öt ellenséges katona jut!
— Annyi kell is! — kiáltotta rá valaki.
Hát erre olyan kacagás borította el az egész nagy termet, hogy az ablakok megpárásodtak belé; s a kormányos urak s még maga az ezredes főtiszt is mosolyogni volt kénytelen. Mind nagyot enyhülvén ebben a mulatságban, a főkatona sorolni kezdette, hogy nincsen elegendő pénz, nincsen kellő ruházat, nincsen szükséges számban fegyver és nincs puskapor. Midőn mindezekre az volt a válasz, hogy ,,ha nincs, lesz", akkor a fejét a makacs nép felé előredöfte, s mint a legnagyobb okot, úgy gurította oda:
— Nincsen egyetlen ágyú!
— Csinál Gábor Áron! — kiáltotta atyám.
Mindenki keresgélt a szemével, s Berde Mózsa úr meg is szólalt, hogy ki az a Gábor Áron! De akkor Áron bátyó az emberek sűrűjében már törtetett előre, kezében egy vesszőpálcikával, amit hordani szokott; s útjában olyan hangot adva, mint a nehezen induló malomkerék. S előrevergődve annyi szem sugarában, félig a főemberek asztalával s félig a néppel szemben megállt, s fennhangon így szólt:
— Én vagyok nevezett Gábor Áron. Tanultam az ágyú titkát, s itt, a főtiszt urak előtt és a nép színe előtt nyilvánítom, hogy tudok is ágyút csinálni. Csak bizalmat kérek, az öntéshez matériát, a nevemre hatalmazást valamely vashámorhoz s a kezem alá engemet megsegítő embereket. Ha mindezt elnyerem, mához két hétre itt lesz a három ágyú, melyekkel célba lövök! S ha pedig nem lenne meg a három ágyú, ítéljen rajtam a nép! Vagy ha meglesz, s azokkal célba nem találok, magam állok az ágyúk elé, hogy engemet szaggassanak széjjel a golyók!
Mint a gát, midőn általszakad, úgy zúgott fel a lelkesedés áradata. Mindenki üvöltözött, hogy éljen Gábor Áron; a falakat döngették, a padlót tapodták, a székeket recsegtették; s még a kormányos férfiak és a főtiszt urak is felálltak, úgy megperzselte őket a berecki bajnok.
Ezzel aztán a megadás ellen fordult egy akarattal a gyűlés, mert utána nem vala már semmi huza-vonás, sem oldalozás. Hanem határozatba tettük, hogy álljon egész Háromszék fegyveres lábra, s falunként szerveződjék az őrsereg, mely vezetőket magának fog választani.
Így vége szakadván a gyűlésnek, darabig még a teremben várakoztunk, mert Áron bátyónak már ott helyben írni kezdették a szükséges levelet, hogy azzal a fülei vashámorba indulhasson. Elnyervén a levelet Erdőfülére, hogy az ottani királybíró a szükséges pénzt és mind a segítséget neki megadja, együtt indultunk kifelé a házból. Menet nem győztem eleget csodálkozni, mert Áron bátyó nem is vala már az az ember, akinek addigelé ismertem volt, mert például játszadozván a pálcikával, könnyűszerrel lépkedett, az arcája fiatal kedvességben fürdött, az a göröngyös szava pedig gyöngyként bugyborékolt.
Lent, a szekér mellett vidáman búcsúzni kezdett, hogy ő indul is a vashámorhoz. A papnak jutott eszébe, hogy hiszen nincs is semmi pénze nyilván. Csakugyan nem volt neki, csak kilenc krajcárja összesen, de atyám és a pap erőnek erejével egynéhány forintot a zsebébe dugának. Utána kezet szorítván, szégyenlősen megkérte atyámat, hogy az ő női gyámolát hozzuk el az erdei házból, s vegyük a jó teremtést gondjainkba.
Aztán elváltunk tőle, s a lelkünkben meleg és fényes nyugalommal hazamentünk, ami bizony így tele lélekkel sem volt kicsi dolog, mert legalább öt mérő földet kellett a lovaknak megtenniük. Nem is érkeztünk haza, csak öreg este vagy inkább éjfél előtt nem sokkal. Mivel oly sötét is volt, mint az ármány, csak reggel hoztuk el Jusztinát az erdei házacskából. Midőn elmondottuk neki, hogy Áron bátyó milyen nagyra szökött a gyűlésben, s hogy el is ment mindjárt ágyút önteni Erdőfülére, a szeme örömbe borult Jusztinának s majd néhány könyvet papirosba s utána vászonba takargatott. A könyveket egy szatyrocskába tette, s még ezt-amazt melléje; s fogván ennyi málháját, eljött ugyan velünk a házunkhoz, hogy ily módon is mutassa köszönetét, de láttuk, hogy nem ülhet.
— Nem szeret minket? — kérdé anyám.
— Bizony szeretem — felelte. — Csak aztán nem lesz ágyú, mert itthon maradtak az ágyús könyvek. Őket elviszem Áron úrhoz.
Nagyon elámúlt kedves anyám.
— Hallod, Ambrus uram! Fülére akar menni ez a teremtett lélek, a hámorba!
Atyám azonban nem csodálkozott, hanem úgy vette csupán, mintha Jusztina a szomszédba akar vala általmenni, pedig a fülei hámor legalább kétnapi járó földre volt onnét. Ezen a távolságon ugyan atyám egy tanáccsal sokat kurtított, mert azzal okosította Jusztinát, hogy ne kerülővel menjen Szentgyörgyön keresztül, hanem Torja felé, az erdős hegyeken által, hol ugyan járnak medvék és vaddisznók, de azok némely embernél nagyobb lovagok.
Nevetett Jusztina is, hogy miképpen biztatja atyám.
Aztán elment.
Mi pedig nagy szorongásban, de bizalommal várni kezdők, hogy beteljék a két hét, és a fogadalmas ágyúk világra jöjjenek. Mint a szent lelket, úgy lestük a híreket; s különösen atyám vala oly nyughatatlan, hogy ha kerestük, sohasem találtuk, mert vagy az úton fürkészte valahol a hírhordó utas embereket, vagy Vásárhelyre libbent megtudni valamit. Hanem az ő nyüzsgésének volt is eredménye, s több is, mint ahogy kellett volna. Mert ugyanis néhány nap múlva már hozta a hírt, hogy az aldobolyi réten kaszás martalócokat vertek az őrkatonák széjjel, rájuk eresztvén még a Kálnoky gróf másfél fontos ágyúját is, ami a kastélyban játékos díszül állott odáig. S arra rá két nappal jött a nagy bolygató hír, hogy a császári kóbor kapitány, Hájte, aki akkor egész Udvarhely felett kegyetlen basa volt, vegyes sereggel Erdővidékre tört, hol a fülei vashámor is van. A tizenkettős zászlóalj volt ottan, vitéz önkéntes fiak, kik a maros-vásárhelyi vesztés után Háromszéken megújultak, s mindjárt védelmünkre állottak. Harcoltak is vitézül Hájte ellen, de álnok vezérük, egy Balázs Manó, kelepcébe vitte őket, minek folytán jórészint oda vesztek.
Még kedves anyám is összecsapta a kezét.
— Az a Balázs Manó?!
— Az, az!
Jól ismerte mindenki ama Balázs Manót, mert a korábbi időben, mint császári kapitány a katonai kormányzaton, legelső népnyomorító volt Kézdi-Vásárhelyen. Hatalmában annyira fuvalkodott volt, hogy engedelme nélkül házasodni sem tudtak a legények; s gyakran deák ifjakat vett katonai numerus alá, hogy az iskolából kivonja őket; s ha valaki menyasszony vagy deák úrfinak az anyja megtetszett neki, bizony a nőt meg is sarcolta, hacsak lehetett.
— A gyalázatos! — mondotta anyám.
Hát ezt tette Balázs Manó, majd utána a környéki népeket élelméből és barmaiból is kiforgatta, Köpec községre pedig tüzet hányatott. Mivel ez a Köpec az Olt folyó könyöke felett s már Háromszéken fekszik és nem távolabb Szent-Györgytől, mint négy-öt mérő föld, melyet két nap alatt a katona ímmel-ámmal is elfogyaszt, hát emiatt a kormányos férfiakban a bátorság egy kicsit megzsugorodott. Hamar gyűlésbe ültek hát, s megüzenték rögvest a községekbe, hogy határozzanak azok, vajon vigyük-e tovább a harcot. Midőn Papp Mihály bátyám-uram, kiről az imént bővebben szólottam, ezt a kibúvó és ernyesztő üzenetet meghallotta Kézdi-Vásárhelyen, lovas embereit mindjárt útra indította, hogy vágtassanak a falvakba, és szólítsanak harcba mindenkit, akinek kedves a hazája. Végig a Feketeügy völgyében meghúzták a harangokat, fent, a hegyes-völgyes Szentföldön pedig, hol besenyő maradékok élnek, meggyújtották a lármafákat.
S megindultak Vásárhelyre gyűlni.
Atyám is lóra kapott, s baltával a nyereg oldalán és a nyakában egy bőrtarisnyával, melybe kedves anyám valami élelmet vetett, szintén elment táborba szállani. Sorsa felől aztán, mely nagyon forgandó kezdett lenni, nem is hallottunk semmi bizonyosat. Ellenben egyéb híreket annál inkább, mert a harmadik napon már azt beszélték, ami igaz is volt, hogy Balázs Manó a köpeci tűzgyújtás után éjjel Szent-Györgyre lopakodott, ahol azonban személyét felismerték. Elfogván mindjárt, a piactéri szégyenfához kötötték, ahova a vásári ócska tolvajokat szokták vala; a hadi bírák pedig a tanácsházban egybeültek, hogy ítélkezzenek felette. A nép azonban nem győzte várni az időt, s míg a bírák csavargatták a cikkelyeket, Balázs Manót közítélettel széjjelszedték az emberek, s a szentföldi huszárlegények lovaikkal meg is tapodták. A honáruló ily halála a lelkesedéshez legnagyobb fáklya vala, de még azt a lobogást is nagyobbra fújta Gábor Áron ágyúja, melyet fogadalma szerint nemcsak megöntött, hanem amivel a szentgyörgyi dombon célba is lőtt pontosan.
Ezzel aztán, belépvén a december hónapba, el is kezdődött a valódi harc, melynek a tüzeit, ahogy azt későbben megtudtuk, atyám Gábor Áron mellett állotta, mint annak a megöntött félüteg vaságyúnak az élelmi biztosa és szertár mestere. Bátyám-uram Papp Mihály is kivette a harcból és a balszerencséből egyaránt a részét, mert a Rika erdői alatt védvén a háromszéki utakat, valami köpeci tolvaj a hátába vezette Hájte katonáit, akik elfogták. Midőn a martalóc kapitány meglátta, hogy micsoda fogása esett neki, elrendelte, hogy kössék szekér után az öreget, aki hatvanöt esztendős volt, s vigyék mezítláb Szebenbe, amit a császár dicsőségére meg is tettek.
Hasonlót hallottam egy másik ismerősről is, ki ugyan lelkemnek nem volt annyira megnyerő; s az pedig Demeter Sámuel volt, a Samuvirátus egyik tagja, az a nagy bajuszú s hősködő pap, aki az örmény korcsmájában, ama nevezetes ebesfalvi éjszakán ijedtében az asztal tetejéről a földre esett volt. Hát őt is, mint hidvégi segítő papot, az ellenség ott megfogta, s elvitte a brassói börtönbe. Ez azon a nevezetes napon történt, amidőn Hidvég mellett az Olt hídjáért nagy csata folyt, s amely csatában először szólaltak meg Gábor Áron vaságyúi. De győztünk is ott, bár a folyón nem tudtak általmenni a honvédők, mert az ellenség tűznek martalékává tette a hidat. Alább azonban, Illyefalva tájékán nemcsak átkeltek az Olton, hanem szegény Demeter Sámuelt is majdnem utolérték, mert bényomulván a Barcaságra, Prázsmárt bevették, s Hermányt a vártemplomával meghódoltatták. A fondorlatos szászok, kik ezt a két várost is lakják, úgy megijedtek, hogy nyilván még Demeter Sámuelt is megelőzték, szaladván Brassóba segítség után.
Egész Háromszéket belepte az öröm és a hó.
S hát még midőn hírét vettük, hogy a Rika regényes helyén a nép fosztogatása és Papp Mihály úratyánk miatt Hájte is busásan megkapta a kölcsönt! Ugye, arra nem számított a martalóc, hogy Gáll Sándor, aki Berzenczeivel együtt általbújt vala Moldovába, valahonnét ismét elékerült. Igaz ugyan, hogy mi sem számítottunk erre, de ő nem azért hord vala magában akaratos természetet, hogy valahol idegenben búnak adja magát, miközben hazáját torkásszák a császár katonái és felköltött gyülevészei. Tehát előbukkant Gáll Sándor, és úgy széjjelverte a garázda császári kapitány vegyes hadát, hogy maga a vezér is a lábától kért segítséget, és bizony csákó nélkül szaladott a nagy hidegben. Ott volt Papp Károly is, az öreg úratya hadnagy fia, ki a kamatfizetésben oly serény volt a századával, hogy sokan a szászok közül el sem tudának futni, hanem az erdő nagy fáinak odvába bújtak, ahonnét nem bátorkodván sokáig eléjönni, megfagytak az odúkban, s majd tavaszra úgy széjjelmállottak, mint a rothadó vackor.
