Öröm a lelátón egy, a hetvenes években játszott labdarúgó-mérkőzésen
Goga György 1979-ben történt visszavonulása után sem szakadt el a labdarúgástól. Edzői, vezetői szerepkörben tevékenykedett, most éppen a megyei labdarúgó-szövetségben dolgozik. Az a tudás és tapasztalat, melyet az évek hosszú során magába szippantott, felszedett, ma is egy igen értékes forrás. Természetesen azoknak, akik tanulni szeretnének, akik hasznára szeretnének lenni ragyogónak nem nevezhető labdarúgásunknak és tágabb körben sportmozgalmunknak.
— Hetente járok meccsekre, látom, hallom, mi zajlik le a lelátókon, a kispadon — mondja Goga György. — Hadd ne idézzem a látottakat, a hallottakat... szidnak ezek az emberek mindenkit, az ellenfelet, saját játékosaikat, a játékvezetőket, a sportvezetőket, mindenkit. Gyakran eszembe jutnak a régi szép idők, hogy szerettek minket, játékosokat az emberek rangjuktól, munkahelyüktől függetlenül, szerettek az egyszerű emberek, orvosok, mérnökök, magas rangú vezetők. Szerettek és tiszteltek. Nem vitás, egy igazi nagy családot alkottunk, a labdarúgás nagy családját. Igaz, mi, játékosok sem hagytuk cserben őket. Igyekeztünk, még akkor is, ha nem ment mindig úgy a játék, ahogy szerettük volna, igyekeztünk a látványos játékra, az eredményes focira, a győzelem kivívására. A mi győzelmünkre, hiszen olyan jó volt hallani: Győztünk!... Nézem az elnéptelenedett stadionunkat. Annak idején huszonegyezer lakosú volt a város, és mégis minden labdarúgó-mérkőzésre összejött egy háromezres nézősereg, a városnak pedig volt két-három, csupa tehetséges gyerekekből álló fiatal csapata. Ma a hatvan-hetvenezres város futballmérkőzésére alig jön ki százötven, jobb esetben kétszáz néző, tehetséges gyerekei vannak a városnak, de igazán jó csapata egy sincs. Kérdem én a városatyákat: nem tették fel magukban még soha a kérdést, hogy mi ennek a változásnak az igazi oka? E mellett a jelenség mellett nem lehet csak úgy hanyag nemtörődömséggel elmenni. Ez egy jelenség. Erre oda kell figyelni.
— Na de térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a távoli múltba. Miből állt egy felkészülési ciklus a te játékos korodban?
— Nem veszem sorra az edzőim edzésciklusait, megállok Publik Antalnál. Szerettük a hétfői napot, mert mindenki azt csinálhatott, amit akart, természetesen a labdarúgáshoz kötődően. Voltak, akik a lábteniszt választották, voltak, akik kiskapuztak, mások lövőgyakorlatokat végeztek... Kedden két edzést tartottunk, délelőtt egy erőnlétit, délután egy könnyebbet, melyben a labda került előtérbe, s a labdás gyakorlatok; szerdán rendszerint előkészületi mérkőzést játszottunk; csütörtök a taktikai edzés napja volt, különböző játékelemeket gyakoroltunk, hogy csak egyet mondjak például: mint játékszervező ugrattam a jobb szélen Holló Pistit vagy a bal szélen Bokor Sanyit, ők leszaladtak labdavezetéssel az alapvonalig, onnan centereztek, s a beívelt labdára menetrendszerűen érkeztek a belső csatárok, a fedezetek, hogy értékesítsék a helyzetet — fejjel, lábbal, attól függően, hogyan érkezett a laszti. Na de voltak más gyakorlatok is, hiszen a játék színes, változatos volt. Pénteken a taktika került előtérbe, emberfogás különböző játékfázisokban, helyezkedés, szabadrúgási változatok gyakorlása... Szombaton, ha idegenben kellett játszanunk, utaztunk. Nagy hangsúlyt helyeztek az akklimatizálódásra. Még a kilencven kilométerre fekvő Fogarasra is elmentünk már szombaton. Nem vitás, odafigyeltek arra, hogy a játékosok minél pihentebben, minél jobb hangulatban léphessenek pályára.
— Gyuri, te voltál a szentgyörgyi labdarúgás utolsó játékmestere, ez a rendkívüli adottság veled született, vagy beléd oltották, nevelték az évek során?
— Nézd, amióta az eszem tudom, szerettem mindig a labdajátékokat (kivételt a röplabda képezett). Hogy a labdarúgás mellett döntöttem, ebben nagyon nagy szerepet játszott az aranycsapat, melynek idejében édesapám volt a csapat szertárosa, így aztán szinte állandó jelleggel ott szorgoskodtam a stadionban, mondhatom azt is, valósággal magamba szívtam a játékot. Az aranycsapat rendkívül kulturált focit játszott. Aztán jött az iskolás korszak, a Mikóban volt egy televízió (Rubin 102), s ezen sok-sok mérkőzést néztem végig. Volt olyan hétvége is, hogy két mérkőzést közvetített, előbb a Rapid—Haladás találkozót, aztán a CCA (a Steaua elődje)—Dinamo meccset. Olyan labdaművészek, játékmesterek vonultak fel, mint Pecsovszky, Ozon, Jenei, Boné, Ene... Apropó, Pecsovszky, volt szerencsén Sepsiszentgyörgyön is látni őt egy Textil—UTA mérkőzésen, mindent tudott, amit addig megírtak a labdarúgás nagykönyvében... Amit tőlük, a nagy-nagy játékmesterektől láttam, igyekeztem leutánozni, megtanulni, gyakorlatba ültetni. Aztán még valami, aminek nagyon nagy szerepe volt: tudtam magamról, hogy nem vagyok az a villámgyors játékos, viszont szeretem nagyon a labdát, tudok vele bánni, ura tudok lenni, csak szét kellett néznem a pályán, s máris láttam, hogy kinek dobhatom a lasztit. Nézd, véleményem szerint a labdarúgónak magának kell eldöntenie, hogy milyen szerepkört választ magának, s miután döntött, rá is kell dolgoznia, hogy döntését valóra válthassa, hogy abban a szerepkörben a legjobbat nyújthassa önmaga és a lelátó megelégedésére.
— Neked ez remekül sikerült! Állíts, kérlek, össze egy szentgyörgyi tizenegyet úgy, hogy én indulásból neked adom a 8-as számú mezt (legyen ez a játékmesteré), már csak azért is, hogy még szerénységből se hagyd ki magad az „aranycsapatodból".
— Az alapot az 1974-es együttes szolgálja, az a csapat, mely Dicsőszentmártonban szentesítette húsz év utáni B-osztályba jutását. Emlékszel — persze hogy emlékszel, hiszen te tudósítottál a meccsről — arra a mintegy nyolcszáz-ezer szentgyörgyi szurkolóra, akik Dicsőszentmártontól Szentgyörgyig ünnepelték a sikert, dicsőítették a csapatot. Valóságos majálist rendeztek a Dicsőszentmárton és Sepsiszentgyörgy közötti útszakaszon... Na de mondjam a tizenegyet: Fülöp (azaz Hacsek)—Nagy Zoli (Nagyváradról igazolták hozzánk), Lőrincz Sanyi, Bosin Imre, Boros Sanyi—Siklódi Feri, Goga, Bokor Andris—Holló Pisti, Antal Kálmán (Csősz Sanyi), Antal Béla.
— És egy csapatot azokból a játékosokból, akik ellen játszottál.
— Sólyom (ASA)—Galambfalvi (Udvarhely), Béres (Udvarhely), Ábrahám (Kovászna)—Csutak (Fogaras), Bölöni Laci (Dicsőszentmárton)—László László (Udvarhely), Fehér (Fogaras), Mureşan (ASA), László Gyula (Udvarhely). Van egy szép emlékem is: Sólyomnak itt, Szentgyörgyön egyenesen a szögletről rúgtam a győztes gólt. Na persze, nem ezért választottam be válogatottamba, valóban remek kapus volt, és igazi sportember.
— Azt hiszem, osztod véleményemet, mely szerint alászállóban van a szentgyörgyi labdarúgás. Mit gondolsz, mi ennek az oka?
— Első számú tényezőként említem az utánpótlás-nevelést, nem az igazi; aztán következik a pénz, mindent rá alapoznak (kell is az, nem vitás, de...), s megfeledkeznek a labdarúgáshoz értő szakemberekről; harmadik tényezőként említem: a futballcsapat (s általában minden sportjáték együttese) mindenekelőtt a városé kell hogy legyen, nemcsak anyagi szempontból, de játékosállományával is, hiszen kellő kötődés nélkül, kellő gyökerek hiányában minden-minden olyan könnyen szertefoszlik, mint a kémény füstje, s maradunk a kidobott pénzzel; a hazai gyökerek, a kötődés vonatkozik a szakember megválasztására is; az átigazolásoknál, szerződéskötéseknél azt is meg kell nézni, hogy a pénzünkért mit nyújt, mit ad a játékos, a szakember; aztán szét kell nézni a város körüli falvakban, a megyében is, hiszen sok, nagyon sok tehetséges fiatal kergeti a labdát, és végül, ha végre sikerül összehozni egy csapatot, akkor játékosainak stabil fizetést kell biztosítani, hogy tudják a labdarúgók (a sportolók), miből élnek, a prémium, az olyan, mint a kutya vacsorája, vagy összejön, vagy sem. Nem hiszem, hogy Sepsiszentgyörgyön nincs húsz olyan, labdarúgást kedvelő vállalkozó, aki nem tudna alkalmazni egy-egy labdarúgót.
— Én is vallom, hogy van húsz olyan vállalkozó... De ezek mégis miért fordítottak hátat a labdarúgásnak?
— Szerintem, mert nem láttak fejlődést a pillanatnyi csapat játékában. Gondolok itt az FC Oltra, mely az úgynevezett Petrom-korszakban szaladt a városban. Az a korszak tette tönkre a férfi kézilabdát is. Az a Petrom-vezetés egyszerűen lejáratta a mindenkori labdarúgás-vezetésünket, annak tekintélyét. Persze hogy sorra elfordultak a vállalkozók, amikor látták, hogy a vezetés sorra túlad a szentgyörgyi játékosokon (lásd a Fodor testvéreket, Hadnagyot). Mi tagadás, jól jönne egy öntudatos és céltudatos városi sportvezetés, mely leülne azokkal az emberekkel, akik szeretik a focit, akik nem a pénzért tennének valamit a labdarúgásért, s megbeszélnék a teendőket... Nem, nem lehet egy százévesnél idősebb sporthagyományt veszni hagyni. Mellette elférnek a modern sportágak, mert ezek is kellenek, hiszen sok a rajongójuk a fiatalok soraiban.
— Mi a gond a megyei labdarúgás háza táján? Mert az sem tündököl.
— Kezdem a pénzhiánnyal, aztán folytatom a sok plafonálódott játékossal, akik nyugodtan uralhatják a csapatokat, mert az utánpótlás-nevelés a vidéki egyesületeknél elképesztően alacsony színvonalú. Na persze, kivételek vannak (lásd Ozsdolát, Bodokot...), de ezek csak erősítik a szabályt. Az egyesületek hozzászoktak a fals játékosok szerepeltetéséhez ahelyett, hogy figyelmet fordítanának saját fiaik nevelésére. Aztán ott van a felkészülés, az edzés, az olyan-amilyen, a legtöbb falusi együttesnél inkább nincs, a hét végi játék jelenti a heti edzést. Szomorú, de így igaz, falusi együtteseink az amatőr státus szintjét sem érik el. — Miben segíthetne a megyei labdarúgó-szövetség? — Idén ifjúsági szinten megyei döntőt játszottak az első helyezettek, helyosztót a következők, díjazták a csapatokat, tehát az a bizonyos „serkentő" adott volt. A két sportiskola — a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Sportklub (edző Csengeri Attila), a szentgyörgyi ISK (edzők: Siklódi Ferenc, Bartha Ferenc, Karácsony József) — is kapott anyagi támogatást. Lehetne tanfolyamot indítani például az oktatóknak, s erre készen is voltak a szentgyörgyi ISK tanárai, de sajnos, a vidékiek részéről nem volt igény, nem jelentkezett senki... — Úgy érzem, patthelyzetbe kerültünk, van focink, és még sincs... — Tudod, mi a szomorú? A két sportiskola neveltjeinek, miután kiöregednek az ifjúsági korosztályból, nincsenek biztosítva a pályafutásuk folytonosságának megfelelő lehetőségek, feltételek... Vallom, hogy itt, Szentgyörgyön is volna egy C-osztályos csapatra való játékos, és van Kézdivásárhelyen és környékén is. De a van, az kevés. Hiányoznak azok, akik megszólítsák őket.
