Mind az óvodások, mind az iskolások megkapják a kifli-tej program előírta tízórait, tanórák után pedig a Caritas és az Erste Bank jóvoltából ebédet kapnak. Napközivel is kísérleteztek tavaly, és az idén délutáni csoportokat alakítottak a negyedikesek közt, akiket az ötödikre, valamint a nyolcadikosok közt, akiket a középiskolára kívántak felkészíteni. Három tanerő kötött erre szerződést.

Lemorzsolódás

Kiss Róbert, a Néri Szent Fülöp-iskola igazgatója meséli:

— Szóltak az Erste Banktól, hogy a rendszert az egész iskolára kiterjesztenék, mivel úgy gondoltuk, lenne eredmény. Kevés gyerek tanul ugyanis otthon, azt tudják, amit itt sajátítanak el. Ha a szülő analfabéta, nincs, akitől segítséget kapnia.

Az iskola fő gondjainak egyike a továbbtanulás elé tornyosuló akadályok leküzdése tehát. Nem ok nélkül nevezték a lemorzsolódást katasztrofálisnak.

— Tavalyelőtt, tavaly és az idén is három első osztállyal, 60—70 gyerekkel indultunk, és a nyolcadikban most is csak tízen vannak. Sőt, csak kilencen, mert egy férjhez ment. Ők pedig talán 35-en indultak annak idején. Tehát 75 százaléka férjhez ment, megnősült, abbahagyta. Az öt-nyolcadikban általános probléma, hogy sok a hiányzás, befogják a gyereket dolgozni otthon, járnak napszámba. Még télen jövögetnek iskolába. A múlt héten a hatodikból ment férjhez egy lány, és nem volt túlkoros, mindössze egyszer bukott. Kiszámítható, hány éves volt. Pedig milyen rendesen jártak a testvérével az apácákhoz. Azt hittük, lesz belőle valami — mondja keserűen az igazgató, és hozzáteszi: nagy csalódás számukra, mert bíztak benne, hátha még a líceumba is besegíthetik, no de egyik napról a másikra férjhez ment, az iskola felé sem néz többet.

A második esély

A korai iskolaelhagyók számára találták ki A második esély nevű programot, melybe a tanulmányaikat felnőtt fejjel kiegészíteni kívánók nevezhetnek be. A Néri Szent Fülöp-iskolában jelenleg tizenkét felnőtt tanul, közülük nyolc cigány, négy magyar.

— Két szinten folyik a tanítás, elemi és ún. gimnáziumi, azaz öt-nyolcadikos szinten. Olvasni, írni, számolni tanulnak az alsósok, a mostaniak első osztályos anyaggal kezdték, tehát betűvetéssel, most olvasgatnak. Fél év alatt végezhetnek el egy osztályt. Tehát négy év alatt az általános iskolát, egyelőre azonban nálunk nincs még öt-nyolcadikos tagozat. E szinten kissé bonyolultabb a helyzet, mert egyúttal szakmát is el kell sajátítaniuk, amihez szerződést kellene kötni egy céggel, ahol a gyakorlatot végezhetik. Négy év alatt tehát kapnának egy általános iskolai diplomát és szakképesítést is. Mi beindítottuk, a második csoportunk most végzi a harmadik osztályt, jövőre a negyediket, és meglátjuk, lesz-e folytatás. Egyikük e csoportból is férjhez ment közben, naponta jár viszont a többi hét.

A sok bukás előidézte helyzet kezelésére más megoldást dolgoztak ki — magyarázza az igazgató —, felzárkóztató program indult számukra, csökkentett óraszámmal.

— Ezek még nem felnőttek, egyikük például 16 éves, de még az ötödiket ismétli. A törvény szerint, aki háromszor bukott, azt már normál osztályba visszaírni nem szabad, számukra találták ki a felzárkóztatást. Mi beindítottuk. Sajnos, még annyira sem járnak, mint a többiek.

A fordulat

A pesszimista hangütés, mint látni fogjuk, nem mindenben indokolt. Az iskola beindulása óta ugyanis nagyot fordult e tekintetben a világ az Őrkőn. Amikor az iskolaalapítás ötlete felmerült, az írástudatlanok aránya elérte a nyolcvan százalékot. Létezett egy korábbi kísérlet is, Márkus András plébános meséli:

— A korábbi, ún. cigány iskola Török tanító bácsi érdeme. Abban az épületben, amit azóta lebontottak, és amiért az ortodox egyház annyit kardoskodott, a baromhegyi templom mellett tehát Török tanító bácsi majdnem egy évtizeden keresztül egyedül foglalkozott a cigány gyermekek tanításával, és akik ma a telepen nyolc osztállyal rendelkeznek, azok az alapokat még jórészt tőle kapták. A tanító bácsi azonban kiöregedett, és olyan tíz-tizenkét év kimaradt. Azalatt mi történt? Beírták a gyerekeket vagy a Váradiba vagy a művészeti iskolába, egy-két, legtöbb három osztályt elvégeztek, de úgy, hogy írni-olvasni sem tanultak meg. Amikor elkezdtem dolgozni velük, lélekben úgy felháborodtam: hogyan történhet ez meg a XX. században? A hittant az írás-olvasással együtt kellett tanítanom.

A telep egy másik, mutatós házában öreg Dima Dániel, volt cigány vajda így emlékszik iskolába járásának kezdeteire:

— Nekem csak négy elemim volt, azután végeztem el még hármat, mert a gyárban kérték a hetet legalább. És amikor ’90-től ’94-ig tanácstag voltam, örökké mondogattam, mert elgondolgattam magamban, és tudtam is, hogy jó volna a cigányságnak egy külön iskola. Jól emlékszem, hogy én milyen félve mentem az első osztályba. Hogy szóltam a szülőknek, gyertek, segítsetek, írjuk le a leckét, a pálcikákat, mert holnap a tanító néni rossz jegyet ad. A leghátulsó sorba béültünk Parizer Jóskával, tőlünk azt se kérdezték meg soha, miért vagyunk ott. Soha a táblához ki nem híttak… S milyen a gyermek? Amit odafigyeltünk, odafigyeltünk, s amit nem, nem. Máskor rosszalkodtunk, de tőlünk a leckét soha nem kérdezték… Az 1-es iskolában történt, a Beör-palotával szemben. S én elmondogattam a tanácsban, hogy jó volna egy cigány iskola. Mert ugye, a szülőknek mindig menni kell, nem tudják felfogni, hogy a gyereknek iskolába kell járni. Nincsen arra idő, elmennek, a gyermeket az ágyban hagyják, ott félmezítláb, ruha nélkül, mert akkor még az se volt, nem úgy, mint ma… De sok ember ugyanazt mondta, mint a templom építésénél: ki leszünk szorítva a társadalomból. Nem lesz szabad a városba menni! S annyi ellenségem lett, hogy rengeteg. Én azt mondtam: nem leszünk kiszorítva evvel, sőt, a társadalom jobban elfogad. Mert annak idején még keresztet sem tudtak vetni, fordítva vetették. Hát ha maga egyszer eljőne, s meghallgatná: az apró gyermekek milyen szépen ülnek a padban, s a nagyobbak, az ötödikesek milyen szépen olvassák fel a Bibliát! Azelőtt a felnőttek is miket műveltek el egy gyónáskor, ha látta volna, azt mondaná: nem létezik! Most a kicsi gyermekek is tudnak viselkedni. Akkor a felnőtt ember sem tudta elképzelni, mit jelent templomban lenni.

A változást részben az iskola áldásos hatásának tulajdonítja. Hallgassuk tovább Márkus atyát:

— Úgy kezdtem el tanítani, hogy húsz perc hittan, húsz perc írás-olvasás, tíz perc ének, kicsi szünetecske, s megint elölről. Az első tanügyieket akkor szerveztem be. Mivel tanítottam a teológián is, a hittantanárok képzé­sében vettem részt, s elmondtam ott, mibe ütköztem: írástudatlanság. Hogy tudjak én a Bibliáról, a Könyvek könyvéről beszélni nekik, amikor nem tudják azt elolvasni? Akkor jött az első hitoktató, aki az első igazgatója is lett az iskolának, Koczka Ági, és hozott magával lassanként tanítókat. Kernászt Mocsi alapemberünk, ő fényképészből lett tanítóvá, Farkas Melinda, ő pincérből lett. Érdekessége, hogy korábbi mestersége miatt a számok örökké ott vannak az agyában, s biztosan ő a legjobb számtantanítónk az iskolában. Kezdetben még a templom alatti két teremben tanítottunk, ahol jelenleg az óvoda működik. De már annyira ment, olyan sok gyerek gyűlt össze, hogy a templomot is fel kellett csapni iskolának, a kóruson is berendeztünk egy osztályt. Azt mondtam ezek láttán: iskolát építünk! És 1994. október 22-én az iskolának az alapkövét letettük. De hogy a pénz honnét került, azt csak én tudom. Leveleztem, Anglia, Írország, Franciaország, Németország, Ausztria: az összes Caritast leleveleztem. És akkor azok küldték a pénzt az itteni Caritasnak, és így épült fel öt év alatt az iskola. Lassú, nyugodt munkával, de felépült. Így aztán 1999. szeptember 9-én Jakubinyi érsek urunk felszentelte, és azóta folyik benne a tanítás.

A mi iskolánk

Sajátos nevelési feladatra sajátos eszközök és intézmény szükségeltetik. Ezt nem mindenki érti, nekik mondják az igazgató és az atya:

— Mi nem kötelezzük a telepieket arra, hogy ide írassák a gyerekeiket, de ma már nem mennének máshova. Ha ezt felszámolnák, ezek nem járnának sehova, vagy elvesznének más iskolákban, beültetnék őket a hátsó padba… Különben nyitott iskola a mienk.

— A szép az ebben az egészben, hogy egy ideje azt mondják: a mi iskolánk és a mi templomunk. Ha valaki minket szegregációval vádolna meg, én azt kérdeném: egy népnek, például a román, magyar, horvát, német stb. népnek van-e joga ahhoz, hogy saját iskolája és temploma legyen? Van! Ebben a mai Romániában. Na, akkor, ha Sepsiszentgyörgyön a cigányok azt akarják, nekik saját iskolájuk legyen: legyen, kérem szépen! Ennek az iskolának még egy különlegessége, hogy két tanítónőnk, Adél és Melinda is, tanulta és tanítja a cigány nyelvet. Hogy nyúljunk vissza egy kicsit az ő történelmükbe is: lássátok, honnét jöttetek, és ti nem vagytok Isten szemében egy eldobott nép! Ti is pont olyan nép vagytok, mint bármelyik más a világon. Egyik fontos szempont. A másik pedig, hogy amikor én öntudatra ébresztem őt, oktassuk úgy az egyházon és iskolán keresztül, ha ő netán érettségizik, és egyetemet is végez, legyen tudatában annak, hogy cigány, és vállalja azt. Ha netalán visszatérne népéhez, felemelhetné azt…

Kiss Dénes megjegyzi, hogy egyelőre másképp történik, aki kilép, az többnyire szégyelli származását, és mivel nincs identitástudata, elvész közössége számára.

— Én reménykedem abban — folytatja Márkus atya —, hogy ennek az iskolának ez lesz a küldetése. Én nem érem meg, de majd fentről kikönyökölök a mennyországból, és nézem, és örvendek neki. Annak, hogy aki ebben az iskolában nevelkedett — ahogy magam is a székelyudvarhelyi 2-es számú általános iskolára úgy gondolok vissza, milyen jó volt oda járni egy-nyolcban —, nos, ha felnő, hátha ráébred arra, neki is van küldetése, az ő gyermekét ide íratja be, vagy esetleg, ha tanítói-tanári diplomát szerez, visszajön a régi iskolájába.

Tovább kellene lépni

No de pontosan a továbbtanulással vannak bajok, az egész megyében nem találtak legutóbb két érettségizett cigány lányt, akit ösztöndíjjal nővérképzőbe küldjenek. Mit tesz az iskola?

— Az utóbbi három évben sikerült beíratni olyan hét-nyolc-tíz tanulót a szakiskolákba, líceumba még nem. A szülő helyett az osztályfőnökök teszik meg. Akadt köztük, akinek sikerült elvégeznie, volt, aki kilencedikben hagyta abba, volt, aki tizedikben, az pedig ugye hároméves. Most is van azonban, aki jár a volt traktoriskolába, és minden délben beköszön hazamenet: ,,Jobb volt itt." Inkább legények, mert a lányok korábban férjhez mennek. Líceumba még nem sikerült bejuttatnunk senkit.

Márkus Andrásnak eszébe jut, hogy Dima Anikónak sikerült a Váradiban elvégeznie a nyolcadikat, és bejutott a kereskedelmi líceum könyvelői-áruszakértő osztályába. ,,Láttam az ellenőrzőjét, csupa kilenc-tízes. Párszor én is segítettem neki angolból. És akkor tizenegyedikesként karácsonykor férjhez megy! Erre mondom: itt kezdődik a cigányság tragédiája. A genetikára azért utalnék, mert mit hoztak ők Indiából magukkal? Azt, hogy 13—14 évesen a nők már szülőképesek, a fiatalemberek már 16—17 évesen érettek, családapák lesznek. Ezt 500—600 európai év nem tudta kiölni belőlük." Kiss Dénes úgy tudja, hárman is elvégezték a traktoriskolát, a Kós Károly Líceumot is befejezték páran. Az idei végzősöket is mind beíratják, hogy mi lesz velük, nem tudni. Az is baj, munkahelyet egyetlenegy kapott közülük, az esztelneki nadrággyárban dolgozik, a többiek nem sok hasznát veszik szakképzettségüknek. Az iskola kettőt is hozzásegített a nyolcadikosok közül pályázatilag, hogy évi 500 eurós ösztöndíjat kapjon, ha továbbtanul. Azok is abbahagyták tizedikben.

A cigányoktatás ügyét alighanem alaposabban újra kell gondolni az elemitől fel az egyetemig, s benne a nép sorsát is, melyhez alanyaink fontos szempontokkal szolgáltak.