Tudtuk, sejtettük, hogy merrefelé fognak haladni dolgai. Az irány, a mélység azonban így is sokunkat és sokszor meglepett. Volt, hogy csodáltuk, néha irigyeltük, de leginkább kicsit ijedt, alázatos meghökkenéssel csóváltuk fejünket: ,,Ne, te, ne! De hát gondolhattuk volna..."
Mert már gyermekkorában is hamar megmutatkozott svindlire cseppet sem hajlandó és hajlamos, néha a botorságig konok, urambocsá!, tán oktalan, csípőre tett, toppantós attitűdje, nemet mondván hajlíthatatlanul és hajthatatlanul a legkisebb, általa elhajlásnak vélt igaztalanságra. S biz’ nem csak nemet mondott, hanem az igennek tudott vagy tudni vélt módját is a világ elé tárta teljes hangerővel. Azaz már töpörtyűnyi, vakarcs kis piszok korában megmondta. Ő megmondta. Ha betörték a fejét, akkor is. Bárkinek. Szüleinek, barátainak s bizony-bizony ellenségeinek is.
Az idő haladtával ez egyrészt fokozódott is ugyan, de ugyanakkor alakot, formát is nyert a jellem alakulásával párhuzamosan. S bizony a jellem, az alakult folyamatosan, pengett, szikrázott az állandó kőkemény konfrontációk, asszók során, amelyek mindennaposak lettek az ilyetén életforma folyományaként.
A testvéri, szülői csörték következményei megszokott fenyítések és ,,atrocitások" (értsd: családi határvillongások) voltak. Ám ahogy a köröttes világ tágulni kezdett, és az óvoda-iskola-egyetem lépcsőfokai sorra követték egymást, így természetes módon a perspektíva is bővült, s vele együtt az összekoccanási lehetőségek forrása is, úgy lettek egyre súlyosabbak a bajvívói tettek. Hisz el tudják képzelni, milyen szűk pást lehetett a pionír-, majd KISZ-es világ, az államkommunizmus, a nemzeti megkülönböztetés vad és komor időszaka egy ilyen nehezen zabolázható jellemnek. Már iskoláskorban szekuritátés behívások, egyetem alatti szamizdat, sorozatos emberjogi földalatti ténykedések vonzotta megfigyelések, betörés leple alatt házkutatás, operett-katonaság, visszaadott párttagkönyv, el nem fogadott moldvai kihelyezés, sztrájk Ceauşescu alatt, elvetélt RMDSZ-tanácsosság, vonatról lecitálás és átmotozás, csángó zekés, tarisznyás első nyugati, külföldi szereplés s vele a figyelmeztetés: ne járj járdaszélen, még elütnek véletlenül...
Hosszú volna az adatok, példák felsorolása. ENSZ, USA, Srí Lanka, Boszniában fél év, átmeneti látásvesztés, összeroppanás, újból és újból talpra állás és elröppenő negyven-egynéhány év. Átmeneti szállások sora, saját család alapításának tovatűnni látszó reménye, tanulás, tanítás és írás, tanulmányok, könyvek és közben végedes-végig hangos, olykor haragos érvelések, ,,megmondások" sorozata. Viták. Olykor veszekedések. Kibékülés. És megint elölről. De meddig?
Nos, négy évtized után, álmok és védőangyalok után a Jóisten is ,,színre lépett", megelégelvén, amit eddig látott, s megsimogatván a buksi koromfekete, de itt-ott már fehér-tarka fejet, kezét egy hozzá hasonló konok-okos férfiember kezébe vezette, s majd tett velük oly csodasorozatot, hogy Dublintől Békésig mindenki bámulásukra járt: túl negyvenen szerelem első látásra, eljegyzés, esküvő és ég áldotta bükkfa-keményfejű, félig székely, félig ír fiúgyerek, ki másfél évesen egyszerre három nyelven kezd szólni, most három és féllel a háta mögött szinkronfordít, s olyan okos, mint két szüleje együtt. S néha oly makrancos, akaratos is, mint kedves szülőpárja.
És ezek után, mit gondolnak, gyerekben gyönyörködve csendesebb a két (nemző és szülő) emberfia? Hogy már nem mondja meg Jozefa? Bizony téved, ki ilyenre számít. Szópenge villog, és érvpajzsok csattannak, arcok vörösödnek, tekintet csillog, szúr a szem, nő a vérnyomás... Aztán némaság. Elmélkedés. Csendben kavargó gondolatok. Csituló vihar. Beismerés a bensőkben, majd a halkan kimondott: Tán igazad van kicsit neked is...
S ez volna a békeállapot maga e XXI. századi megmondók társadalmában. Mely nehezen tűri őket, de nem is élhet nélkülük.