Elment egyszer Mátyás országot nézni. Ahogy ballag, lát az árok partján egy katonát. Látja ám, hogy a katona retket eszik. Még a hóna alatt is szorongat egyet.
— Mit eszel, szolgám? — kérdi tőle.
— Találja ki az úr! — mordul egyet a katona.
— Talán valami pástétomot? — firtatja a király.
— Lejjebb, uram, lejjebb!
— Ejnye, ejnye — tréfál a király —, ha jól megnézem, úgy látom, hogy te retket eszel!
— Hát éppen eltalálta az úr!
Azzal ballag arrébb a király, de nem úgy a katona! Sehogy se megy a fejébe, ki is lehet ez az úr, aki annyira beleszól még az ebédjébe is.
— Hát az úr kicsoda, talán bizony deák? — kiabál utána.
Megfordul Mátyás, ő is visszaszól:
— Feljebb, fiam, feljebb.
— Talán bizony fiskáros?
— Feljebb, fiam, feljebb!
Megszeppen a katona. Ijedten kérdi:
— Talán bizony valami udvari ember?
— Feljebb, fiam, feljebb!
— Csak nem a király?
— Hát éppen eltaláltad, fiam!
Elkiáltotta magát erre a katona:
— Most már fogja meg az úr a retket, hadd tisztelegjek!
