Tusványoson a nagyszínpad táborzáró rendezvényén a négy „nagyágyú", Orbán Viktor, Traian Băsescu, Tőkés László és Németh Zsolt véleményváltásából ki-ki annyit értett és jegyzett meg, amennyire szellemileg képes, s amennyit nemzeti, párt és státus szerinti függősége és elkötelezettsége lehetővé tesz. A torzulások és a szándékos torzítások semmiképp sem kerülhetők el, de mérséklésük mindenképp kívánatos lenne. A román médiumok, amelyek igen nagy számban képviseltették magukat a rendezvényen, annál időztek a legtöbbet, hogy Traian Băsescut a jó székelyek kifütyülték.
A kifütyülés igaz is, meg nem is. Igaz, mert valóban voltak füttyentések, morgások meg bekiabálások, amikor a román államelnök sajátos autonómiakoncepcióját rá akarta kényszeríteni a résztvevőkre és beszélgetőtársaira, de figyeljünk egyszer már fel, hogy nálunk a fütty nem mindig a nemtetszés hangos üzenete, ellenkezőleg, van, amikor pozitív töltetű, az egyetértés kifejezője.
A füttykultúránk is csapnivaló. A füttyösök egyik pillanatban kifütyülnek, másik percben az „úgy van!", „igaza van!", a „helyes" a fütty üzenete. Ebből aztán olyan füttykakofónia keletkezik, amelyben az egyik füttyszó semlegesíti a másikat. És a szememmel láttam, hogy ezek közül a füttyösök közül sokan — tömegesen —, szimpátiájukat fizikailag is kifejezve, távozáskor lesimogatják a nagy székelybarát államelnökről a gúnyát.
Én nem mondom, hogy füttykurzusokat is be kellene iktatni a tusványosi tábor programjába, de annyit már illenék tudnunk, hogy a fütty általában negatív töltetű, az egyetértés, öröm, a diadalérzet kifejezője pedig a taps. Ma már világi jellegű rendezvényeken a templomokban is tapsolunk, de nem fütyülünk.
Ez az összevissza fütyülés aztán lehetetlenné teszi az árnyaltabb értelmezést, teljességgel elsikkad az, hogy a román államelnök egy azonos gondolatsoron belül is ellentmondásokba keveredik, mert azt mondja, azt kacagja belénk rikoltozva, hogy az alkotmány első szakasza kimondja, Románia egységes, szuverén nemzetállam — itt helyes volt az ezzel egyet nem értő fütty, moraj stb. —, s a következő pillanatokban azt fejtegeti, hogy az alkotmány is módosításra szorul. (Ezt meg kellett volna tapsolni, nyomatékot adva a partnerek okos rákapcsolásának, hogy akkor pedig úgy kell módosítani az alkotmányt, hogy ez az autonómia ügyét is szolgálja, ami egyébként, főleg Tőkés László jóvoltából, meg is történt.)
Traian Băsescu, miközben önmagának is ellentmondva az autonómia ellenében buzgólkodott, a decentralizálást, az önkormányzatok hatáskörtének kiszélesítését úgy járta körbe, hogy ez az autonómiateremtés egyik stációjaként is értelmezhető. De ki figyel erre! A mi autonómiaigényünk Tusványos sörös szintjén abban ölt testet, hogy Erdély a magyaroké!
Volt.
A tusványosi rendezvényen az autonómiázás mélypontja volt — és erre a minden hájjal megkent hajóskapitány rá is érzett —, amikor a magyarországi vendéghölgyet a színpadra és mikrofon elé kérte, mondaná el, mit ért, mit akar valójában az autonómiával, mert a nagyszínpad előtt végig az ilyen szövegű táblát szorongatta.
A hölgy zavarban van, a „nem értem román beszéd" ólomfala mögé húzódik. Traian Băsescu — valószínű, nem kitervelt rafinériával, hanem megszokásból — magas labdát ad, olyant, amivel a kevésbé iskolázott román lakosság tömegeit sikerrel etetik: kell-e útlevél majd a székelyföldi autonómiába a belépéshez?
A hölgy, ahelyett, hogy leütné a labdát, és egy barackot nyomna Băsescu kopaszodó fejére, fel sem fogja a kérdés értelmét, holott csupán a tusványosi táborban százszor is hallhatta, hogy az autonómiázók nem az országhatárok módosításával akarják megvalósítani az etnikai alapozású területi autonómiát. Nem lesz sorompó az autonómia „határán", de amint ezt Tőkés László nagy nyomatékkal az elnök vendég és az övéi fejére olvasta: hagyjanak fel a betelepítésekkel, a kaszárnyák, laktanyák építésével, állítsák le az ortodoxia térhódítását, a moldovaiakat ne hozzák a székelyföldiek nyakára...
Uniós állampolgárként útlevél ma és majd nemcsak Székelyföldre nem szükségeltetik, hanem Milánóba sem.
