Ezt az üzenet nélküli, erkölcsi tartás nélküli művészetet díjazzák a kiállításokon, fesztiválokon, ez a ,,kor igénye". Vagy pontosabban: a kor igényét megszabó erők igénye.

Hogy kiüresedett a kor? Hogy szörnyű a kor? Hogy: ,,minden egész eltörött"? Hogy: öljük meg a környezetünket, és hogy: az ember egyre inkább ,,végrehajtó géppé" válik! ,,Fogyasztó" emberré! Nem gondolkodó, nem alkotó, de fogyasztó! És minden áru! A művészet is! Hogy a szép hagyományos formában már nem kívánatos! Vagy a vizuális művészet kérdéskörében: az Ember már nem örök és egyetlen témája a művészetnek. Mert ott van a fényképezőgép! — mondták, mondják a bölcsek. A művész absztrahál, elvonatkoztat. Vagy el sem vonatkozhat, hanem nonfiguratív módon kreált formákból építi meg a képi valóságot. Lehet! Ez is volt, ez is van. De bármit is tesz az alkotó, az embernek az emberhez kell szólnia. És bárhogy is ,,regisztrálja" a szörnyű valót, csak ennyit tenni, pusztán regisztrálni nem elég. Mintha világjelenség lenne: kilúgozni minden szépséget, kilúgozni mindent, ami a lélekhez szólhat, ami révén megszólal a vászon, megszólalnak a színek, vonalak, megszólal a plasztikai forma. Azaz: nem mondani semmit. Nem ébreszteni a lélekben semmit.

Az f csoport tagjai üzenetet fogalmaznak meg műveikben. Mögöttük is ott van a XX. század művészete, ott a konstruktivizmus vagy analitikus kubizmus (Kádár Tibor), ott a szürrealizmus vagy az olasz novecento (Horváth Lajos), ott az expresszionizmus (Ughy István), ott a conceptual art, az elvonatkoztatott vagy kimondott lényeg (Filep Sándor), és ott van Rodin és Moore (Dienes Attila) vagy Calder vagy Arp (Párknyi Raab Péter), nyilván mint valami ,,messzi" háttér. Mint ahogy ott van mögöttük az egyetemes művészeti múlt és a hit abban, hogy az ember ,,erkölcsi lény", hogy embernek lenni szent, és művésznek lenni küldetés.

A hat művész közül hárman (Dienes Attila, Kádár Tibor és Ughy István) Erdélyből rajzottak ki, s magukkal vitték — hadd legyünk romantikusak — az erdélyi lélek sok-sok komoly-komorságát (Dienes), szikár méltóságát, tartásosságát (Kádár), maga-keresését (Ughy). A csonkaországbeli társaik ugyanúgy mondják a sorsot, a magyar sorsot, sokszor szakrális köntösbe öltöztetve, de érzik a művészet örök ,,nyelvezetét", amikor a mű kilép önmagából, és elkezdődik a szférák zenéje (Párkányi Raab), a sors-szimfónia (Horváth) vagy a kevéssel beszélés gyönyörű sorsköltészete (Filep).

(A tárlat megtekinthető a Gyárfás Jenő Képtárban.)