Ma is áll az a ház, amelybe betértek megpihenni és tanácskozni. Ez 1849. július 25-én történt. Szomorú találkozás lehetett. Gábor Áron már három héttel korábban elesett a kökösi csatában. Bereck még gyászolta szülöttét. A lengyel hadvezér pedig rossz hírekkel tért vissza a Kárpátokon túlról: újabb cári csapatok közelednek Erdély felé. Ezért nyugtalanítóbb légkörű a költő és a tábornok berecki találkozása, mint előző találkozásaik. Már tudták, hogy több oldalról orosz cári csapatok fogják elözönleni Erdélyt. Az ellenség szorításában érezték, hogy a szabadságharc végső napjai közelednek, és saját sorsuk végzetét is érezték közeledni. 29-én kelt utolsó levelében leírta Júliának, hogyan érte utol Bem seregét: ,,Bemmel Berecken találkoztam: megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást: »mon fils, mon fils, mon fils« — szólt az öreg sírva." Bereck tanúja volt a költő és a hadvezér találkozásának. Innen a végzet Segesvár felé sodorta őket, ahol egy hét múlva, 1849. július 31-én Fehéregyházán Petőfi életében beteljesült, amit poétalelkével megjövendölt: ,,A hősöket egy közös sírnak adják, kik érted haltak, szent világszabadság." A Segesvár melletti nagy ütközetben örökre eltűnt a magyar nemzet és a szabadságharc költője. Gábor Áron és Petőfi Sándor halálára azóta is évente emlé­keznek július virágaival.

A háborús hadak vonulása elcsendesedett. Ágyúöntő, költő és hadvezér nyomában haladva járjuk tovább a történelem útját. Itt, Háromszéken, ahol a szabadságharc idején elnémultak a harangok, és ágyúként dörögtek, ma újból harangok szólnak, és azt hirdetik, hogy minket ideköt a hűség, ehhez a földhöz, ahol az ágyúöntő unokái, a nemzet költőjének fiai és a hadvezér katonái élnek, s együtt küzdenek tovább a szabadságért.