1988-ban, mikor a fiunk a mostani, visszaállított nevű Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, tanulmányi eredményei alapján ráosztották azt a feladatot, hogy az akkor végző évfolyamok nevében anyanyelvén búcsúztassa a végzősöket az alma matertől.
Az izgalomtól már kezében zizegett a papír, lépett is volna a hatalmas sereglet elé, hogy tartásos és értelmes szavakkal érzelmes búcsút vegyen az 1. számú Matematika-Fizika Líceumtól, ahogyan az akkori szokás szerint kimosott nyelven a nagy hírű intézményt nevezték, és akkor felsőbb utasításra hozzálépett az iskolaigazgató, kivette kezéből a papírost, rajta az akkori hatalom által kiátkozott nyelven írott szavakkal.
Lányunk azelőtt végzett Kolozsvárott magyar—angol szakon. Tanulmányi eredményei alapján az összesen két erdélyi iskolában választhatott katedrát, hogy román falvak iskoláiban — Telna, Sárd, Magyarigen — angol nyelvet taníthasson. El is vittük a leányzót annak rendje s módja szerint a helyszínre, ahol, illetve Gyulafehérváron közölték, hogy felsőbb szintekről érkezett utasítások szerint nem fogadhatják, és már ki is neveztek erre a katedrára egy érettségizett hajadont, mert a diplomás tanárnő kérést nyújtott be az Államtanácshoz házasságkötés céljából, s a vőlegény nem román állampolgár.
Ezeket a személyes történeteket azért említem, mert egyik vezető politikusunk nemrég azt nyilatkozta, érettségiző lánya sajnálkozott amiatt, hogy a marosvásárhelyi Bolyai Gimnáziumban már nem működnek román osztályok, hogy a magyarok románul tanulhassanak és fordítva. Hasonlóképpen nyilatkozott egy másik magyar potentát is, aki államtitkári tisztséget tölt be, mert ezek a magas funkciókban uborkafán hintázó urak kisütötték: ,,a magyar középiskolákban hiúság kérdésévé vált a román nyelv nem ismerése."
Ezek az általunk magas politikai polcokra ültetett urak ahelyett tehát, hogy közismerten szervilis buzgalmukban legalább Băsescu államelnökhöz igazodnának, aki több ízben is elismerte, hogy iskoláinkban a román nyelv oktatásának programjait és a tanítási módszereket kell megváltoztatni, ellenünk ágálnak. Nem az annak idején keserves kínokkal és nagy harcok árán visszaállított néhány magyar iskolát kell vegyes tanítási tanodává változtatni, amelyekben aztán, előbb-utóbb, az óvodáktól az egyetemig kiráncigálnák a kisebbségiek kezéből az anyanyelven írott iskolai búcsúztatókat is.
A marosvásárhelyi Bolyaiban érettségiző kisasszonnyal és apukájával ellentétben mi tudjuk, mert a kása, illetve a magyar nyelv használata néhányszor megégette a szánkat, szóval, mi megtapasztaltuk, hogy micsoda nemzetsorvasztó következményei vannak az általuk szorgalmazott tanodáknak, s az iskolai ügyeken túl jó előre figyelünk arra is, hogy ezek az urak majd hogyan teszik le véleménygarasukat az esedékes adminisztratív újrafelosztások idején és az autonómia dolgában.