Büszke törökök, délceg bolgárok — nem csak fekete-piros öltözékük virított messzire, utalva némiképp a számukra oly fontos illatozó rózsára, hanem piroslottak maguk a sudár bolgár lányok is, kiknek egy kis egészséges kacérságért nem kell messzire utazniuk —, de jöttek szerbek, svábok, lipovánok, tatárok, romák és természetesen vendéglátókként háromszéki magyarok — székelyek — is: mindannyian elsétáltak a Székely Nemzeti Múzeumtól az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékművéig. Láthatóan mindenki jól érezte magát nemcsak a bőrében, hanem a megannyi színfolttal ékesített népviseletében is, hiszen olyanok jöttek a minapi — remélhetőleg hagyományossá váló — besenyői kisebbségi táborba, kik nem csak évszázados öltözékükkel büszkélkednek szívesen, hanem természetesen anyanyelvüket is jól beszélik. És ismerik azt az élethelyzetet, amikor azzal szembesülnek, hogy lakóhelyükön nem használhatják önfeledten saját nyelvüket, mert a többségi nemzet némely tagja megszólítja őket, beszéljenek csak úgy, hogy azt más is értse... Ismerős kép, csak most éppen a Temes megyei bolgárok emlegették...

Egy szó, mint száz, a sepsiszentgyörgyi Alteris Egyesület kisebbségi sorstársaink közül mintegy félszáz, újra és gondolkodásra, elfogadásra nyitott fiatalt toborozott Háromszékre, olyanokat, kik nem csak szám szerint vannak nagyságrendekkel kevesebben, mint az erdélyi magyarok, hanem — nemzetiségi szempontból legalábbis — többnyire rosszabb helyzetben léteznek, mint mi. Életterükben ugyanis sokkal nagyobb az asszimilációs nyomás, s lévén, hogy kevesebben vannak, összefogniuk is körülményesebb, mint ahogy a hatékony érdekképviselet is bonyolultabb.

Éppen ezért talán a Székelyföldön tömbben élő magyaroknak érdemes lenne jobban figyelniük más térségek nemzeti közösségeire, és nem csak egy egyhetes, jóformán szimbolikus tábor erejéig: jó lenne a velük való törődést élénkíteni, intézményesíteni is akár, vagy legalább készíteni és működtetni ebben a témakörben egy korszerű honlapot. Mert akkor lehetünk igazán hiteles kisebbségi jogkövetelők, ha mi magunk is tudunk a hasonló cipőben botladozó társaink életéről, gondjairól.

A többi, ami egy ilyen kisebbségi táborban történik, többnyire rejtetten a világ szeme elől, nem más, mint maga az észlelés s az ismerkedés örök, mindenkor izgalmas kalandja. Mert úgy képzelték el az összesereglő fiatalok, gyermekek sorsára villantó rendezvényt, hogy ne csak hagyományaik, szokásaik kerüljenek terítékre, hanem a hétköznapok során is tudjanak egymásra hangolódni. Egy szobában például nem lehet két azonos nemzetiségű, noha ez bizony idegenben táborozó, kisebb gyermekek számára olykor kemény megmérettetésnek bizonyul, de szerencsére — korral is jár — hamar elmosódnak a határok, és ledőlnek a korlátok, így a résztvevők aztán mégis feloldódnak. Eleinte csak találkoznak, meglátják, majd felmérik, megismerik, végül pedig elfogadják egymást. Olyannak, amilyenek. Nem csak a másikkal, hanem a mássággal ismerkednek tehát, kezdetben szokványos öltözékben, ünnepélyesebb alkalmakkor pedig népviseletben. Nem csupán az esténként tartott kulturális műsorok idején, hanem egészében szemlélve valamiféle ünnep ez az együttlét, az elfogadás ünnepe. És itt következne az itt élő magyarok nem túlságosan nagy, de mégis szóra érdemes feladata, felelőssége: valójában a besenyői kisebbségi táborban s a szentgyörgyi felvonuláskor tetten érhető, emelkedettebb pillanatok megszületésén kellene máskor is munkálkodni, miért is ne, vállalható nemzetiségi ünnepeket kellene teremteni, amikor ki-ki büszkén, ám dölyf nélkül vállalhatja nélkülözhetetlen önazonosságát. Olyan természetességgel, mintha csak lélegeznének.