Százöt évvel ezelőtt, 1904. július 12-én született Sepsiszentgyörgyön. Társadalomtudományi író, szerkesztő, vallástanár, a nagy, bölöni eredetű László család sarja. 1922-ben érettségizett a Székely Mikó Kollégiumban, ahol édesapja tanár volt, református teológiai tanulmányait Kolozsváron 1922—1926 között végezte.
Egy év múlva a skóciai Glasgow-ban nyert lelkészi oklevelet. 1932-ben lett vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 1937-től teológiai magántanár, 1940—1944 között magyar országgyűlési képviselő, 1940—1957 között a Kolozsvár belvárosi egyházközség lelkipásztora, esperes, egyházkerületi generális direktor. Koholt vádak alapján szabadságától megfosztják, a Duna-csatornához deportálják, majd bebörtönözik. 1962-ben szabadult, és 1972-ig újra a kolozsvári belvárosi egyházközség lelkészeként dolgozott. Ezernyi tanulmánya-cikke jelent meg, számos munkája maradt kéziratban. Egyik alapítója volt az Erdélyi Fiatalok főiskoláslapnak, majd a Kiáltó Szó református folyóirat szerkesztője, munkatársa az Ifjú Erdélynek, a Pásztortűznek, az Ellenzéknek, az Erdélyi Múzeumnak, a sepsiszentgyörgyi Székely Népnek és a Református Szemlének. Számos önálló kötete közül kettőt említünk: Az Erdélyi Református Egyház története (Kolozsvár, 1929) és a Magyar önismeret, mely Sepsiszentgyörgyön jelent meg 1944-ben. 1973-ban hunyt el Kolozsváron. Legutóbb Cseke Péter emlékezett róla A tanulmányíró L. D. címmel Az Ige 1990/3. számában.
