Nem az a legfontosabb, hogy az uzoni erős és kísérletező kedvű emberek, illetve szentivánlaborfalvi küzdőtársaik augusztus derekán részt vesznek a magyarországi Táplánszentkereszten a Kárpát-medence magyarlakta településeinek virtusvetélkedőjén, hanem hogy vállalták az oda vezető megmérettetést az Uzonban tartott selejtezőn.
A lélegzethez olykor fuldokolva jutó háromszéki falvak egy ideje keresik önazonosságukat, saját arcukat próbálják mutatni a világ felé: teszik ezt a többé-kevésbé egy kaptafára húzott falunapokkal, helyenként csírázó rendezvényekkel, ugyanis a szervezők egy része belátja, a jövőhöz, a vidéki életszínvonal emeléséhez önálló lépésekre, kezdeményezésekre van szükség. Mert jól tudja mindenki, felelős önkormányzati gondolkodás, cselekvés nélkül aligha moccan vállalható irányba egy-egy település.
Noha egy virtusvetélkedő gazdaságélénkítő jellege eléggé távlatinak tűnik, közösségépítő szerepe annál jobban körvonalazódik. Hiszen, miközben különféle ötletes erőpróbákon — csak a ritkábban használt kifejezéseket idézve: rönkforgatás, sodrófahajítás, petrencés rúd vagy saroglya tartása — dagadnak az izmok csapattársak s a kitartó közönség lelkesítése közben, kínlódnak a megmérettetéssel, ám mégis játszva próbálnak lazítani, szabadulni a hétköznapok terhétől. Melyeket — miként egy nyolcvan liter vizet tartalmazó traktorbelső emelésében jeleskedő uzoni férfi is meséli — mindannyian igen-igen éreznek. Baráti társaságuk, mely részt vesz az erőpróbákon, negyvenesek csoportosulása, kiknek a hétköznapokon nagyon keményen meg kell dolgozniuk a túlélésért. Ő maga árul a piacon, friss zöldséget hoz naponta Brassóból, négykor kel, és este tíz óra, mire bedől az ágyba, s nincs megállás, másnap kezdi elölről. Mert ha nem ropogós a termény, nem tőle vásárolják meg...
