János bácsi kint szántott a farkaspataki dűlőben. Törte a két ökrével a kemény földet. Egyszer csak elfáradt, megállott. Megállította az ökröket is. Ráült az eke szarvára, és így gondolkodott: ,,Most ezt a földet felszántom, bevetem, jön rá egy áldásos eső, lesz jó termés, lesz kenyér."
Ahogy így elmélkedik, hallja, hogy a gergi oldalról szól a kakukk:
— Kakukk! Kakukk! Kakukk!
A keszi oldalról meg ráfelel egy másik:
— Kakukk! Kakukk! Kakukk!
Így szóltak váltakozva. János bácsi hallgatta, hogy felelget egyik a másiknak.
Majd egyszer arra lett figyelmes, hogy a keszi kakukk elhallgatott. A gergi kakukk szólt, a keszi kakukk nem. János bácsi otthagyta az ökröket, kapta magát, szaladt az erdő széléhez. Hogy hamarébb odaérjen, még a csizmáját is levetette útközben. Fel egyenesen a fára, ahol a kakukk szólt, és elkezdett kakukkolni:
— Kakukk! Kakukk! Kakukk!
A gergi kakukk szépen válaszolt rá.
Így ment egy darabig, majd a gergi kakukk elhallgatott. Hiába kakukkolt János bácsi, nem szólt többet a gergi kakukk. János bácsi lejött a fáról, baktatott az ökrei felé. Igen ám, de hűlt helye volt a csizmájának, valami csavargó magával vihette. János bácsi annyira nekikeseredett, hogy elment a kedve a szántástól, kifogta az ökröket, hazahajtott.
Otthon rendbe tette magát, aztán egyenesen a keszi községházára. Ott előadta a dolgot, hogy és mint járt. Ő a falu becsületét akarta megvédeni, nehogy a gergi kakukk legyőzze a keszi kakukkot. A képviselő testület tagjai megszavaztak János bácsinak öt pengőt a csizmáért és azért, mert megőrizte a falu becsületét.
János bácsi bement a legközelebbi vásárra Tarjánba, vett egy szép pár csizmát. A kesziek ma is azt állítják, hogy nagyon megérdemelte.
