Ha bárkinek szemernyi kétsége is volt afelől, hogy Koszovó jövőjének kérdése egy világhatalmi játszma része, s a közvetlenül érintetteknek csak áttételes befolyásuk lehet rá, az a hét végi belgrádi és pristinai diplomáciai tárgyalások után beláthatja: még minden bizonytalan, a döntést végül Washingtonban és Moszkvában (meg esetleg Brüsszelben és Pekingben) hozzák meg, valamennyire talán figyelembe véve a szerb és albán véleményeket is.
Miután a Koszovónak ellenőrzött függetlenséget javasló Ahtisaari-terv — az összes hangzatos nyugati nyilatkozat ellenére — meghalt Oroszország, Kína és mások ellenkezése miatt, a kérdésben egyedül döntésre jogosult ENSZ BT-hez el sem jutott a nyolc éve vajúdó kérdés. A határozat előkészítésével megbízott, az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország alkotta kontaktcsoport három tapasztalt diplomatát jelölt ki arra, hogy még négy hónapig gyötrődjön, próbáljon megoldást találni a közvetlenül érintettek merev szembenállása miatt megoldhatatlannak látszó kérdésre.
Az EU-tagok által közösen delegált német Wolfgang Ischinger, az amerikai Frank Wisner és az orosz Alekszandr Bocan-Harcsenko alkotta csoport pénteken Belgrádban, szombaton és vasárnap pedig Pristinában tárgyalt, látszólag minden eredmény nélkül, de úgy tűnik, hogy pillanatnyilag Szerbiának, illetve — nagyobb távlatban — Oroszországnak kedvező módon. Látogatásaik ugyanis azzal értek véget, hogy Ischinger közölte: Belgrádnak és Pristinának tárgyalnia kell, a hármas nem tesz semmilyen javaslatot, azt fogadja el, amiben szerbek és albánok egyetértenek.
A Koszovó függetlenségét korábban megkérdőjelezhetetlen tényként kezelő Egyesült Államok megbízottja csak a belgrádi megbeszélések után szólalt meg a nyilvánosság előtt. ,,Nem azért jöttünk, hogy bármit javasoljunk, azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk egyetértést teremteni" — jelentette ki Wisner, éles ellentétben mindazzal, amit a washingtoni külügyi vezetők s az üzeneteiket továbbítani hivatott belgrádi amerikai nagykövet hónapok óta ismételget. Az ugyanis úgy szól, hogy Koszovó függetlensége elkerülhetetlen tény, a szerbek vegyék ezt tudomásul, viselkedjenek értelmesen, felnőtt módra.
Hasonlóan, bár finomabb hangnemben fogalmazott mindmáig — belgrádi képviselője közvetítésével — az angol diplomácia. Wordsworth belgrádi nagykövet — londoni fölöttesei véleményét kifejezve s amerikai kollégájával egybehangzóan — határozottan állította, hogy Koszovónak függetlenné kell válnia, esete azonban nem példa, nem vetíthet előre semmilyen, a világ számtalan tűzfészkével kapcsolatos megoldást.
Erre mondta orosz részről Szergej Lavrov külügyminiszter, hogy nem az a precedens, amelyet egy magát legfőbb döntőbírónak tekintő világhatalom, például az Egyesült Államok annak minősít, hanem az, amit a vitás kérdésekben érintettek annak tartanak. Innentől kezdve Koszovó Szerbiától való elszakadása végeérhetetlennek látszó láncreakció kezdete is lehet. A szikár nemzetközi jog alapján érvet szolgáltathat a spanyolországi baszkok, a franciaországi korzikaiak, a grúziai oszétok, az azerbajdzsáni örmények, a moldovai oroszok és még ki tudja, hány népcsoport elszakadási törekvéseihez.
Miután Moszkva egyértelművé tette, hogy nem fogadja el az Ahtisaari-tervet, s az érdemi tárgyalások követelésében a szerbek mögé állt, nem maradt más megoldás, mint megpróbálni azok tető alá hozását. Ez leplezetlen ingerültséget váltott ki a koszovói albán vezetőkben, akik most joggal érezhetik csalódottnak, elárultnak magukat.
Hiszen az EU vezető országai és az Egyesült Államok lényegében beígérte nekik a függetlenséget, és 1999 óta lényegében minden számukra kedvező módon alakul Koszovóban. A tartomány sorsára vonatkozó egyetlen, máig érvényes döntésnek, az ENSZ BT 1244-es határozatának sok fontos, a szerbeknek kedvező részét nem hajtották végre, miközben a koszovói ENSZ-közigazgatás — az ő kárukra és az albánok előnyére — sok esetben egyértelműen megszegte az ENSZ-döntést. Főleg az elüldözöttek hazatérésére, a szerb állami és vállalati vagyon albán kézre juttatására igaz ez. Egy-másfél hete Joachim Rücker, az UNMIK vezetője például felfüggesztette az albánok által lefoglalt szerb magánvagyonok visszajuttatását, mondván: a kérdésben ellentétek vannak a két érintett fél között.
Koszovó nemzetközi parancsra történő elszakítása ellen más, egy kézlegyintéssel el nem intézhető érvei is vannak Belgrádnak. Ezek közé tartozik az a szerb politikai vezetők túlélése szempontjából lényeges kérdés, hogy miért is ma, a jelenleg hatalmon lévőkkel akarják megfizettetni mindazt, amit Slobodan Milosevic nyolc évvel ezelőtt tett, s amire akkor a világnak vagy nem volt válasza, vagy ha igen — lásd az 1244-es határozatot —, akkor az nem lett igaz, hiszen kitalálói sem vették komolyan.
Eközben tény, hogy Koszovó lakosságának kilencven százalékát albánok alkotják, akiknek a vezetői — nyilatkozataik szerint — hallani sem akarnak másról, mint a teljes függetlenség. Arra kényszeríteni ezt a többséget, hogy a gyűlölt Szerbiában maradjon, nehéz vállalkozás, s főleg az a korábbi, néha talán elhamarkodott, függetlenségre vonatkozó ígéretek után. És akkor még nem esett szó a koszovói szélsőségesekről, akik a pristinai politikai vezetők viselkedését is túl simulékonynak, defetistának tartják, meg a dél-szerbiai albánokról, akik a Koszovó és Macedónia közti háromszögben élnek. Ott, ahol a múlt héten újból a fejükre a szemnél és szájnál kivágott fekete harisnyát húzó fegyveresek jelentek meg, útzárat építettek, demonstratívan gépkocsikat kutattak át, egyértelműen a félelemkeltés szándékával.
