De mint azt már régóta tudjuk híres professzorunktól, Selye Jánostól, a stresszt nem mindig negatív értelemben kell vennünk, mert bizonyos helyzetekben éppenséggel életmentőként jelentkezhet, és jaj annak, aki nem képes berezelni, akarom mondani: bestresszelni!

Mert példaként itt vannak „kéznél" említett bátor bíráink, akiknek a mindennapi stressz, mondhatni, mindennapi kenyerükké vált, nem is élhetnek már nélküle, mert a porosodó aktacsomók fölötti megerőltető gubbasztásért, ad acta tételéért vagy elsüllyesztéséért még pótlék is járt — és nem akármennyi! Csekélyke apanázsuk 50—60 százalékát is elérhette!

Nos, szerintem az igazi, idegfelkorbácsoló, -romboló stressz akkor következett be unalmasan fárasztó életvitelükben, amikor ezt a pótlékot a kormány meg akarta vonni tőlük. Ekkor már a lélegzetük is majdnem elállt, a szívükhöz, illetve a zsebükhöz kapkodtak, és ideiglenesen beszüntették tevékenységüket! Mintha eddig is nem ezt tették volna, hogy tudniillik „ideiglenesen" dolgozgattak, amikor egy-egy korrupciós ügyet kellett kivizsgálniuk. Hát ilyen stresszhelyzetben nem csoda, ha leáll az ütő! Szegény agyonhajszolt bíróink követelése tehát jogos! Amíg tart a stressz-sztrájk, addig tábla díszeleg majd a „Fellegviteli" Bíróságok ajtaján ilyen felírattal: ÍTÉLETEK A MENNYBEN HOZATNAK!

És most itt jövünk be a képbe mi, a becsületesen dolgozni akarók ezrei, a munkanélküliek és családjaik tízezrei, a kis- és kisemmizett nyugdíjasok milliói, akik nem a bírók foteleiben, hanem a másik oldalon, elkerítve, a vádlottak padján stresszelünk.

Ki tesz igazságot? Ki adja meg nekünk a hosszú évtizedek óta elmaradt stressz- és egyéb pótlékainkat? Mert nekünk is kijutott ám bőségesen a test- és lélekromboló stresszből! Kezdve születésünktől majdani koporsónkig. Hogy lesz-e, ahol emberi körülmények között világra hozzuk gyermekeinket? Hogy lesz-e bába, szülészorvos, hogy mennyibe kerül, lesz-e anyatej, babatej, gyógyszer, kötszer, vegyszer, pempersz…?

Később aztán azon stresszelhettünk, hogy a gyerek bejut-e a napközibe, óvodába, iskolába, anyanyelvén tanulhat-e, felkészültek, okosak, rendesek lesznek-e a nevelőik, tanítóik, tanáraik — és mennyibe kerül mindez?

Az idő teltével pedig azon töprenghettünk, stresszelhettünk, hogy kap-e munkahelyet a fiatal szakképzetlen, szakképzett vagy diplomás gyermekünk, vagy szedheti a sátorfáját, hazai gyártmányú koldusbotját, és elmegy világgá, egzisztenciát keresni vagy koldulni?

Aztán azért retteghettünk és retteghetünk, hogy lesz-e nyugdíj, megélhet-e belőle egy család, ki tudjuk-e fizetni sokszorosodó mindennapi számláinkat, jut-e pénzecske öreg napjainkban megrokkant, ropogó-recsegő csontjaink „kovácsolására" , gyógykezelésére?

Mennyi lesz a vizitdíj, hány százaléka a nyugdíjnak? Lesz-e temető, amely végül befogad? Lesz-e pap, aki majd imát mond értünk — és stresszpótlékot fog kérni leszármazottainktól, akiknek jövedelméből a koporsószegre sem futja —, mielőtt végső bíránk elé állhatunk végre, immár teljesen stressz- és pótlékmentesen?!