Zűrzavaros, válságokkal telített, idegölő, izzasztó, irgalmatlan és állandó stresszkeltő világunkban nem csoda, ha időnap előtt kikészülnek bátor bíráink idegei, és nem csak az övék, hanem egyedi demokráciánk minden tagjáé is.
De mint azt már régóta tudjuk híres professzorunktól, Selye Jánostól, a stresszt nem mindig negatív értelemben kell vennünk, mert bizonyos helyzetekben éppenséggel életmentőként jelentkezhet, és jaj annak, aki nem képes berezelni, akarom mondani: bestresszelni!
Mert példaként itt vannak „kéznél" említett bátor bíráink, akiknek a mindennapi stressz, mondhatni, mindennapi kenyerükké vált, nem is élhetnek már nélküle, mert a porosodó aktacsomók fölötti megerőltető gubbasztásért, ad acta tételéért vagy elsüllyesztéséért még pótlék is járt — és nem akármennyi! Csekélyke apanázsuk 50—60 százalékát is elérhette!
Nos, szerintem az igazi, idegfelkorbácsoló, -romboló stressz akkor következett be unalmasan fárasztó életvitelükben, amikor ezt a pótlékot a kormány meg akarta vonni tőlük. Ekkor már a lélegzetük is majdnem elállt, a szívükhöz, illetve a zsebükhöz kapkodtak, és ideiglenesen beszüntették tevékenységüket! Mintha eddig is nem ezt tették volna, hogy tudniillik „ideiglenesen" dolgozgattak, amikor egy-egy korrupciós ügyet kellett kivizsgálniuk. Hát ilyen stresszhelyzetben nem csoda, ha leáll az ütő! Szegény agyonhajszolt bíróink követelése tehát jogos! Amíg tart a stressz-sztrájk, addig tábla díszeleg majd a „Fellegviteli" Bíróságok ajtaján ilyen felírattal: ÍTÉLETEK A MENNYBEN HOZATNAK!
És most itt jövünk be a képbe mi, a becsületesen dolgozni akarók ezrei, a munkanélküliek és családjaik tízezrei, a kis- és kisemmizett nyugdíjasok milliói, akik nem a bírók foteleiben, hanem a másik oldalon, elkerítve, a vádlottak padján stresszelünk.
Ki tesz igazságot? Ki adja meg nekünk a hosszú évtizedek óta elmaradt stressz- és egyéb pótlékainkat? Mert nekünk is kijutott ám bőségesen a test- és lélekromboló stresszből! Kezdve születésünktől majdani koporsónkig. Hogy lesz-e, ahol emberi körülmények között világra hozzuk gyermekeinket? Hogy lesz-e bába, szülészorvos, hogy mennyibe kerül, lesz-e anyatej, babatej, gyógyszer, kötszer, vegyszer, pempersz…?
Később aztán azon stresszelhettünk, hogy a gyerek bejut-e a napközibe, óvodába, iskolába, anyanyelvén tanulhat-e, felkészültek, okosak, rendesek lesznek-e a nevelőik, tanítóik, tanáraik — és mennyibe kerül mindez?
Az idő teltével pedig azon töprenghettünk, stresszelhettünk, hogy kap-e munkahelyet a fiatal szakképzetlen, szakképzett vagy diplomás gyermekünk, vagy szedheti a sátorfáját, hazai gyártmányú koldusbotját, és elmegy világgá, egzisztenciát keresni vagy koldulni?
Aztán azért retteghettünk és retteghetünk, hogy lesz-e nyugdíj, megélhet-e belőle egy család, ki tudjuk-e fizetni sokszorosodó mindennapi számláinkat, jut-e pénzecske öreg napjainkban megrokkant, ropogó-recsegő csontjaink „kovácsolására" , gyógykezelésére?
Mennyi lesz a vizitdíj, hány százaléka a nyugdíjnak? Lesz-e temető, amely végül befogad? Lesz-e pap, aki majd imát mond értünk — és stresszpótlékot fog kérni leszármazottainktól, akiknek jövedelméből a koporsószegre sem futja —, mielőtt végső bíránk elé állhatunk végre, immár teljesen stressz- és pótlékmentesen?!