A jegyző kifosztása után néhány napig nyugton volt a nép, mintha megrettent volna saját féktelenségétől. Tudták, hogy józan fővel nehezen vetemednek új garázdaságra, és ezért nap nap után Braunsteinnál ittak, és lesték a pillanatot, amikor egy újabb részegség jóvoltából megint összeverődik a banda, és túlcsordul benne a vállalkozó kedv.
Braunstein görnyedten, kíméletet kunyeráló nézéssel szolgálta fel pálinkáját, amelyért már napok óta senki sem fizetett. Egyetlen védekezése valami félig öntudatlan, cunctatori késedelmeskedés volt, amivel az időt húzta, s alkalmat adott a kocsmázás miatt aggódó vagy éppen a kocsmázás ,,eredményét" váró asszonyok látogatására, akikben mégis mindig felülkerekedett az ital iránt érzett ősi ellenszenv, s apránként hazacipelték hozzátartozóikat. De amíg takarodásra került a sor, Braunstein nyelhette a sok szidalmat meg fenyegetést, s rőt arcán riadt fintorral latolgatta magában, hogy halaszthatja-e még mindenféle apró ürüggyel türelmetlenkedő vendége kiszolgálását, vagy most már muszáj reszkető inakkal vinni neki a kupicát, különben meggyűlik a baja. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, nagy csörömpöléssel rendezte poharait, az egyik üvegből a másikba töltötte az italokat, s alázatos vigyorgással biztatta a türelmetleneket, hogy mintyenás, mintyenás. Egyszer aztán az egyik paraszt csúnyán rászedte. Tüntetően kivett a tüszőjéből egy húszfillérest, s keményen lepengette az asztalra:
— Nem vagyok én koldus, gyere, vidd a pénzed!
Braunstein szolgálatkészen rohant becsületes vendégéhez, egyszerre kiállt a lábából minden köszvény, pedig az előbb síri hangon panaszkodott a fájdalomra, és fűtől-fától kérte az orvosságot. Úgy vette át a pénzt, mint egy szerencsefillért, mint az első üdvös jelét, hogy a bolond idő talán már vége felé jár, és a parasztnak megint megjön az esze. Hajlongva nyújtotta át példás vendégének a színültig töltött poharat, de az viszonzásképpen durván megmarkolta mellén a bekecset, és akkorát rántott rajta, hogy Braunstein jajgatva esett térdre.
— Mi az, testvér, a túrót pénzért adják? — ordította acsarkodva, s olyan istenesen megrázta, hogy a szatócs rémületében inkább holt volt, mint eleven.
Hangos röhej jutalmazta a találékonyságot, s azon a napon Braunstein olyan pontosan és gyorsan szolgált ki, hogy majd elkopott keze-lába kínos buzgalmában. Be is rúgtak istentelenül, és az általános részegségben született meg az özvegy jegyzőné kifosztásának terve. Tudták, hogy csak az öregasszony van otthon, s így az egész vállalkozásnak nincs a legkevesebb kockázata. Rátörték az öregasszonyra az ajtót, s nem törődve köhögési rohamával, rimánkodásaival, átkaival, úgy, ahogy volt, karosszékestül átcipelték a cselédszobából nyíló szűkös kamrába, ahol mindenféle hasznavehetetlen, régi limlomot tartottak, és rázárták az ajtót, hadd dörömböljön és átkozódjék, amíg bírja. Az öregasszony utolsó erejével elvonszolta magát a tenyérnyi kis szellőztetőablakig, és tehetetlenül nézte, hogyan cipelik el a porcelánt, az üvegneműt, a konyhaedényt, az ezüst evőkészletet és a drága kelengyét, amit leányának gyűjtögetett évtizedek óta, s amire mindketten nagyon büszkék voltak. Feltörték a pincét, kiemelték a tele hordókat, ide-oda görgették az udvaron, majd az egyiket felállították, beütötték a tetejét, és tízen is merték belőle s nyakalták a bort. A bútorneműt félig összetörten kidobálták az udvarra, s ott egész torlaszokat képezett. Az ágynemű egy részét is kiszórták, az odakünt ténfergő részegek felszaggatták, és a szél szárnyaira került pihék sűrűn szállingóztak a levegőben. (...)
A tiszteletes ezekben a napokban alig mozdult ki az irodájából. A keserves fordulat miatt emésztette magát, és vagyonának, személyének, egyházának biztonságáért rettegett. (...) Ilyen állapotban kopogtatott be hozzá az egyik híve, a vállán kisebb fajta zsák, a kezében csutkával bedugaszolt korsó.
— Jó napot adjon isten, tiszteletes úr, hozom az egyház búza- és borrészét.
— Micsodát? — hümmögte meglepetten a tiszteletes.
— Ami a tegnapiból esett — kacsintott zavartan az ember. Az emberek az egyház részeltetésével törvényesebb színezetet akartak adni a dolognak.
A pap arca elborult a felháborodástól, elfordította a fejét, s felindultságában hadarva válaszolta:
— Nem vagyok én a ti zsiványságotokban részes, még hogy ilyen bort tegyek az Úr asztalára! — megrettent saját merészségétől, arra is gondolt, hogy a részeltetés inkább a jóindulat jele, s ezért engesztelően magához intette a küldöncöt: — Várj no, Laji, tartsd meg magadnak, fiam, papiember nem lehet a ti dolgotokban részes — ötölt-hatolt, vörösödött, végre nyöszörögve kibökte, ami a lelkén feküdt: — Várj, te Laji, no, csak nem akarjátok az egyházatokat is kifosztani?
— Amíg mi, reformátusok is velük vagyunk, addig ne féljen a tiszteletes úr. Ha majd küldünk hébe-hóba egy kis süldőért, néhány véka búzáért, azt, tudom, jó szívvel adja a tiszteletes úr, nem kell érte jönni. De a kántor nagy ellensége a tiszteletes úrnak, mind példálózik a népeknek, hogy minek a papnak vagyon. Veszedelmes ember az.
A pap arca vérbe borult, s izgatott léptekkel rótta fel-alá az irodát. Most már tudta, hogy a kántor miatt volt eddig is olyan nyugtalan, a kántor miatt, aki nem bocsátotta meg neki a tavaszi esetet. Pedig engesztelésképpen odaadta neki felébe az eklézsia staristyai földjét, amiért már évek óta járt a nyakára. Milyen nehéz szívvel adta azt a jó földet, de már nem is elég neki, megnőtt a szarva a nyomorultnak, az egész papi vagyon kellene.
— Ide hallj, no, Laji! — mondta eltöprengve — küldd el ide hozzám, hogy beszéljek a fejével.
A részesember megígérte, hogy beszél a kántorral, de eltelt egy nap, két nap anélkül, hogy a kántor jelentkezett volna. A pap már tűkön ült, fülébe jutott, hogy a megátalkodott ember az óhitűeket bujtogatja ellene, annyi tisztesség még maradt benne, hogy ne a református hívekkel fosztassa ki. A gödölyét sem főzik meg az anyja tejében.
Aztán egy zavaros napon a tiszteletes nem bírta tovább — a szatócs kocsmájában tivornyázó banda újabb vállalkozásra készülődött, és a papnak az volt a gyanúja, hogy ő lesz az új áldozat. Abban a reményben, hogy a papi ruha megóvja a bántalmazástól, magára kapta zsinóros palástját meg süvegét, s abban ment ki az utcára. Ha valaki meglátta, azt hihette, hogy haldoklónak viszi az úrvacsorát. Baj nélkül jutott el az óhitű templomig, s bekopogtatott paptársához.
Az öreg Russu hol nyugalmas, hol ideges várakozásban töltötte napjait, s néha megfordult a fejében a rémgondolat, hogy meghalhat, mielőtt hazatérne a fia, és beköszöntenek a jobb idők. Ilyenkor bement a hideg templomocska szentélyébe, gyertyákat gyújtott, áhítatosan csókolgatta a szentképet, és imádkozott, hogy engedje Isten megérni a nagy napot. Egyébként mintha már az élet is könnyebb lett volna. A hatóságok szétszóródása után ő maradt az egyetlen tekintély, és ez gyümölcsözött. A részesember nála is járt, s az öreg Russu természetesnek találta, hogy hívei megemlékezzenek róla. A kálvinista rigorizmus visszariadt az effélétől, az engedékenyebb óhit már kevesebbet teketóriázott. Hoztak már hozzá váltságba efféle holmit, mondott ő már egy tyúkért vagy véka búzáért átkot valakinek a haragosára. (...)
A szentély bal oldalán alacsony ajtó nyílt, és a tiszteletes, egyéb tájékoztatás híján, arrafelé irányította lépteit. Az odája kis, füstös, piszkos kamra volt, félig sekrestye, félig műhely. Az öreg Russu egy háromlábú suszterszéken üldögélt, házipapucsban, feslett posztónadrágban és mellényben, előtte egy szalmakéve, s gyakorlott kézzel választotta ki belőle a fonathoz illő szálakat. Meglepett arckifejezéssel félretette a félig elkészült szalmagyékényt, s helyet mutatott paptársának, aki szerfölött csodálkozott, hogy a templomhoz tartozó fülkében egy egész fonóműhelyt talál. Az odája falain körös-körül egyszerű fakeretbe foglalt, élénk színű, olajnyomatos szentképek függtek, az aranyozással pazarul bánó keleti ikonográfia merev ízlése szerint, s közöttük, a tiszteletes nem kis meglepetésére, két világi arckép is akadt, egy régimódi, pofaszakállas férfiú és egy ingvállas asszonyság. Alighanem a pap szülei lehettek.
— Jó emberek voltak — jegyezte meg mentegetőzve az öreg Russu.
A tiszteletes helyet foglalt a szúette parasztlócán, mely a háromlábú suszterszéken és egy imazsámolyon kívül az odája egyetlen bútora volt. Reszketegen cibálta a bajuszát, s elfogódottan így szólt:
— Tisztelendő paptársam, a gondviselő Isten rendelése folytán mi ketten papok viseljük a faluban a felelősséget. Én a magam oldaláról sokat teszek, hogy híveimet visszatartsam a rablástól, bitorlástól, de a falu többsége óhiten van. Kérem paptársamat, járjon közben híveinél, hogy a mi falunkban ne forduljanak többé elő fosztogatások, gyújtással és öléssel való fenyegetések, ha keresztyének vagyunk, éljünk keresztyéni módra.
Az öreg pap nyugodtan végighallgatta a tiszteletes ünnepélyes kérelmét. Nem mutatott sem aggodalmat, sem kárörömöt, elgondolkozva gereblyézte szürke, apostoli szakállát, s mentséget keresett faluja viselkedésére.
— Rakoncátlankodnak szegények, sokat voltak kordában, de nem rossz emberek.
A tiszteletes megbotránkozva hallgatta, hogy az öreg Russu rakoncátlanságnak nevezi a sorozatos fosztogatásokat. Talán igazságosnak találta, ha a nép visszaszerez valamit abból, amit elvettek tőle? Meg sem fordult ilyen gondolat a fejében, csupán a tulajdon rigorista érzéke nem volt annyira kifejlődve benne, mint református paptársában. A javakhoz való jog túlságosan forgandónak és állhatatlannak tetszett előtte, ma az enyém, holnap a tiéd, a sors szeszélye vagy az Úristen végzése szerint, a lényeges az, hogy mindenkihez eljusson, mindenki élvezze, a forgás módja nem jön számításba, az Úristen megbocsátja ezt is, azt is.
A tiszteletes hümmögve csóválta a fejét, forrott benne az indulat, de nem szólhatott, hiszen nem óhitű hívő, hanem saját egyházabeli kántora fenekedik reá.
— Nem törvényes dolog, nem keresztyéni dolog...
— Megszelídülnek lassan — vélekedett az öreg pap —, megártott nekik a nagy szabadság, ismerem én őket mind egy szálig, nem ártanak egy légynek sem; ne sajnáljuk most tőlük, amit az Isten adott, akinek van feleslege gabonában, állatban, adjon belőle, biztosan nem jönnek érte erőszakkal.
A tiszteletesben alig fért meg az indulat. Szerette volna odamondani, hogy koldus vagy, az is voltál örök életedben, azért nem fáj neked, ha a zsiványok rabolnak. Felháborodásában elfordította a fejét.
— Könnyen beszél paptársam, mert sok a híve, de az én egyházamat és templomomat ki védi meg az idegen hívektől?
Az öreg pap elkomorodva felállt. Nagyon rosszulesett neki, hogy a magyar pap templomfosztogatásra tartja képesnek az ő híveit.
— A vagyon az emberek kezében van, de a templom az Istené. Aki istenfélő, az nem teszi a kezét sem egyházi emberre, sem egyházi vagyonra, legyen nyugodt a tiszteletes úr. Ha mégis odáig vetemednének, izenjen nekem; kereszttel megyek közéjük, és elvezetem őket, mint a bárányokat.
Részlet a Korom és korona című regényből
