A honfoglaló magyarok 955-ben éppen ilyen augusztusi napon voltak kénytelenek elmenekülni a németek elől. Úgy öt esztendővel eme augsburgi vereség után csak nem tudtak nyugodni, harci kedvük nem lohadott.
Amint erőre kaptak, meg sem állottak a görög császár városáig. Megijedt a görög császár a magyar sereg láttán, elzáratta a városnak mind a hét kapuját, hogy a magyarok be ne mehessenek. Egyben követeket küldött a magyar vezérhez. Azt üzente, hogy ne ontsák egymás vérét, kár volna a görögért is, a magyarért is, inkább álljon ki a görögök részéről is egy vitéz, a magyarok részéről is egy vitéz bajvívásra. Ha a görög győz, a magyarok szépen menjenek vissza hazájukba, ha a magyar vitéz győz, nagy adót fizet a magyaroknak.
— Jól van — mondotta a magyarok vezére —, hát csak jöjjön az a vitéz!
Elmentek a követek, s hát egy óra sem telt belé, jő ki a vár kapuján egy rengeteg nagy óriás, s két karját összefonva megáll a magyarok előtt, s mondja nagy büszkén:
— Hadd lám, ki mer kiállni velem. De egyszerre kettő jöjjön, eggyel nem is kezdek.
Összenéztek a magyarok, szikrázott a szemük a haragtól, s egyszerre száz is kiáltotta: Én is kiállok! Én is! A legserényebb volt azonban köztük Botond, egy köpcös, tagbaszakadt ember, ez egy szempillantásra kivált a seregből, elejébe állott a görög vitéznek.
Mondta neki:
— Hallj ide, görög óriás, Botond az én nevem. A legkisebb vitéz a magyarok közt. Állíts csak te magad mellé még két görögöt!
S amikor ezt mondta, megforgatta a buzogányát, s úgy vágta a vár vaskapujába, hogy az egyszeribe kettéreccsent. Akkora lyukat ütött a kapun, hogy egy növendék gyermek ki- s besétálhatott rajta.
— No, no — ingerkedett az óriás —, kár volt eldobnod azt a buzogányt!
— Nem kell nekem sem buzogány, sem kard — mondta Botond, s üres kézzel ment a görögnek. Egyszer jobbra lódította, aztán balra; akkor felkapta, megkeringette a levegőben, s úgy a földhöz teremtette, hogy ha két lelke lett volna, az is kiszalad belőle.
De bezzeg szégyellte ezt a csúfságot a görög császár. Ott ült a vár fokán egész háza népével s udvarával, s szentül hitték, hogy az óriás legyőzi akármelyik magyart. S lám, a legkisebbet sem tudta legyőzni. Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csak hogy hagyják békességben a magyarok.
