Valami hiányzott Berlinben. Sorra vettem a lehetőségeket: az atlétikai világbajnokságon a munkakörülmények kifogástalanok, az információ a gondolat gyorsaságával érkezik, ingyenes és villámgyors a világhálós szolgáltatás.
Kedves és hozzáértő a vendégpult személyzete, kissé hangosan, de hatékonyan működik a sajtóközpont légkondicionálása. A büfé lehetne olcsóbb, az pedig egyenesen felháborító, hogy nincs ingyenkávé, de hát üsse kő, valamit a gazdasági válság rovására is írnunk kell.
Akkor meg mi hiányzik? Aztán egyszer csak belém villan: hát a biztonsági kapuk.
Az ominózus szeptember 11. óta szinte észrevétlenül megszoktuk, hogy félni kell. De legalábbis tartani az arctalan valamitől, ami ezreket tett szerencsétlenné. Reptereken engedelmesen szórjuk a dobozba az aprópénzt, csatoljuk le az övünket, miközben félszegen kérünk elnézést saját megtört önbecsülésünktől. Ez van, mondjuk, miközben pontosan tudjuk, hogy nincs választásunk.
A terrorizmus a sportversenyek hozzáférhetőségét, lazaságát is kikezdte. Négy évvel ezelőtt a helsinki világbajnokságon több mint százméteres sorok kígyóztak az átvilágító kapuk előtt, s bizony egészen éles helyzetek is előfordultak, amikor a normális időben érkező kollégában tudatosult, hogy bizony nélküle kezdődik egyik vagy másik versenyszám.
Berlinben most a nyugalom már-már békebeli. A metró ontja magából a szórakozni, ünnepelni, zászlót lobogtatni, kolbászt enni, sört inni vágyó fiatalokat és kevésbé fiatalokat. Mosolygós emberek kérik a belépőket, a felületes batyuellenőrzés mellé külön elnézést kérő mosoly jár. Családok ülnek a lelátón, vagy császkálnak a különböző sátrak között, normál üzemmódban működik a fogyasztói társadalom.
Az okokat firtató kérdésemre szinte értetlenkedő az egyik biztonsági ember reagálása. Miért kellene félni, hiszen ide mindenki azért jön, hogy jól érezze magát — hangzott a naivnak, de egyben őszintének is tűnő magyarázat. Aztán hogy mégis csak szolgáljon valamivel, eszébe jut, hogy kollégái lefüleltek két palesztin férfit, aki valamilyen plakátot készült kifeszíteni. Legalábbis ezt találták náluk, no meg falmászáshoz szükséges eszközöket. Aztán rám néz: vajon elégedett vagyok?
Már eszembe sem jut sorolni, mi mindent hozhatnék be ilyen ellenőrzés mellett a stadionba. Felnézek, és jólesően nyugtázom: Berlin felett az ég derűs.
